Hatvanegy évvel ezelőtt egy bizonyos Peter Benenson angliai egyén kitalálta, hogy megalakítja az Amnesty International civil szervezetet, amely világszerte az emberi jogokért küzd. Azóta az Egyesült Királyságban levő főtitkárság mellett számos országban van leányvállalata és több mint hárommillió tagja és támogatója.

Az eddig nem derült ki egyértelműen, hogy ki, miből és milyen összegekkel segíti ezt a civil szervezetet, hiszen egy ilyen apparátust fenntartani nem olcsó dolog. Az pedig végképpen nem képzelhető el, hogy az aktivisták ingyen végzik népszerűnek egyáltalán nem nevezhető tevékenységüket (hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen a zsidók).

Bárhogyan is legyen, a több mint fél évszázad alatt az AI olyannyira kiterjesztette tevékenységét és hatalmát, hogy ma már igyekezik mindenhol ellentmondást nem tűrő hangon beavatkozni. Jogot formál magának „leminősíteni” kormányokat és népeket, nemzeteket, ha azok nem az ő szája íze szerint viszonyulnak az emberi jogok megvalósulásához. Közismert tény, hogy igen komoly szerepet vállaltak a migránsok „dajkálásában”, hiszen – nemcsak szerintük, de még jó néhány dölyfös szerint – „mindenkinek elemi emberi joga ott és úgy élni, ahogy akar”. Eközben teljesen szemet hunynak a támadások felett, s a vétlen áldozatok létezésének jogairól egy szót sem ejtenek.

Ugyanakkor minden évben elkészítik többek között a világ országainak korrupciós „szégyenfalát”, amelyen felsorolják, hogy mely államban hogyan alakul az egymás lefizetése. Saját helyzetükről sem ejtenek szót, pedig őket is valaki(k) fizeti(k), tehát korrumpálja(k).

Akárhogy is van, a legutóbb közzétett listájukon megtalálható Szerbia is, mégpedig meglehetősen dicstelen helyezéssel és társaságban. A 180 ország közül ugyanis mi a 98. helyen vagyunk, és az utóbbi tíz évben egy tapodtat sem mozdultunk előre, pontosabban lefelé.

Az Amnesty International önmagát felruházva arra is jogot formál, hogy ítéletet mondjon egy adott ország demokráciájáról. Rólunk megállapította, hogy nincs demokrácia, hanem csak amolyan hibrid társadalmi rendszer, ahol korlátozzák a sajtószabadságot, zaklatják a rezsim bírálóit és szabálytalanságoktól hemzsegő választásokat rendeznek.

Vegyük tudomásul, hogy mindebben van igazság, de ha Szerbiában teljesen elnyomnák az ellenzéki tömegtájékoztatást, ahogyan azt tették a miloševići diktatúrában, akkor vajon hogyan jelenhetett volna meg az AI éves jelentése a kormányhű sajtóban!?

Egyébként a fentebb említett dicstelen helyezésen Szerbia Argentínával, Brazíliával, Indonéziával, Lesothóval és Törökországgal osztozik.

Az AI és a Transparency International értékelései és a korrupcióról szóló jelentései esetenként igencsak vitathatók, hiszen Horvátországot a 63. helyre sorolták, ugyanakkor a zágrábi főügyészség kenőpénz elfogadása miatt letartóztatta az egyik minisztert. Hasonló a helyzet Montenegróban is. A tengerparti miniállam a jelen témában jobban áll, mint Szerbia, ugyanakkor alig múlik el nap, hogy az ottani ellenzék vagy éppen a szerbiai sajtó ne adna hírt állítólagos gyanús ügyletekről, amelyekben még az államfő is érintett (lehet).

Egyébként a korrupcióval kapcsolatban nemcsak nálunk, de a világ szinte mindegyik országában olykor érthetetlen a politikusok, a rendőrség és az igazságügyi szervek álláspontja is. Ők ilyen-olyan törvényre hivatkoznak, s teljesen szem elől tévesztik az emberi érzések tényezőjét. Elsősorban az orvosokról van szó, akiknek legnagyobb része elfogadja az úgynevezett paraszolvenciát, vagyis a hálapénzt. S ezen a ponton meg kellene állni egy pillanatra. Olykor az orvos jó előre megmondja, hogy ha a kismama az ő felügyelete alatt akarja világra hozni a gyermekét, az háromszáz eurójába kerül. Ikrek esetében kétszáz euróval növekedik a tarifa. Az említett két adat nem kitaláció, hanem konkrét esetről van szó. Vagy az ortopéd sebész csak abban az esetben hajlandó elvégezni a műforgó beültetését (ami egyébként ingyenes), ha legalább ezer euró üti a markát. Ilyen esetekben nem kevés család hajlandó eladósodni, hogy a hozzátartozója megkaphassa a szükséges ellátást. Ez kétségkívül korrupció, és a mostaninál sokkal szigorúbban kellene büntetni. Ilyesmire azonban sem Szerbiában, sem a környező országoknak nem igazán találunk példát.

Ugyanakkor arra is van számtalan példa, hogy egy súlyos, hosszú órákig tartó műtéttel az orvos megmenti a páciens életét, akiben csak a kómából történt ébredés után tudatosodik a tény, hogy a doktor úr a saját tudását, akaratát és emberségességét latba vetve tulajdonképpen letuszkolta az illetőt a sírásó lapátjáról. Az ilyesmit az emberek nagy hányada nem felejti el, és valamilyen módon szeretné az orvos tudomására hozni a háláját. Mit tehet? Küldjön neki egy csokor piros rózsát? Vagy hívja meg egy elegáns helyre vacsorára? Aligha érné el a célját. Legegyszerűbb tehát a boríték, benne kétszáz, háromszáz, ötszáz vagy éppen ezer euróval. Ezt senki sem kérte tőle, az ő lelkiismeretének azonban jólesik, hogy tudomására hozhatta az életét megmentőnek, hogy anyagi lehetőségeinek keretein belül (olykor kívül is) hálás neki. Vajon ez is csúszópénz? Vagy csak egy emberi gesztus? És a törvény ezt is ki akarja irtani. Ugyanakkor szabad utat enged az előre „lezsírozott” közbeszerzéseknek, a jól fizető bizottságba való befurakodásnak. Állítólag még a korrupcióellenes bizottságba sem egyszerű bejutni. Nem olcsó, de megéri, hiszen „van az a pénz”.

 BOTH Mihály