A legtöbb országban törvénnyel vagy törvényerejű kormányrendelettel szabályozzák a rendes körülmények között posztjáról távozó államelnök további sorsát. Ez alatt elsősorban a dolog anyagi-pénzügyi vetületét kell érteni. Van, ahol két évig kapja a korábbi fizetését, máshol élete végéig ebben a kedvezményben részesül. Az is igencsak változó, hogy mennyi ideig jár neki a szolgálati kocsi, természetesen sofőrrel, valamint iroda titkárnővel.

Ezzel nyilvánvalóan mindenhol azt szeretnék elérni, hogy az országot és a népet egy vagy két mandátumban szolgáló exelnök ne kerüljön méltatlan helyzetbe.  Persze ez alól is vannak brutális kivételek, mint például Jovanka Broz Budisavljević, aki Tito halála után kegyvesztett lett, s végül egy sokszobás, de nedves falu házban élte le maradék életét. Gyakorlatilag megfosztották minden ingóságától, s nyugdíjat sem kapott, hanem a mindenkori hatalmi nómenklatúra jó szándékától függött, hogy azon a héten lesz-e mit ennie.

A kommunista-szocialista országokban az ilyesmi nem megy ritkaságszámba, s az érintettnek olykor még annak is örülnie kell, hogy nem a rácsok mögött köt ki, vagy még sokkal rosszabb helyen.

A nyugati államokban merőben más a helyzet. Ott általában olyan személyek költöznek be az elnöki rezidenciába, akik hatalmas mennyiségű pénz feláldozásával megnyerték a választási kampányt, vagyis már addig is volt mit aprítaniuk a tejbe. Donald Trump például egy óriásbirodalmat igazgatott, Jimmy Carter pedig az elnökösködése előtt és után is a földimogyoró (kikiriki) termesztésével foglalkozott.

Mivel közismert tény, hogy Szerbia a lehetőségek országa, nálunk minden másképpen van. Tomislav Nikolićot ugyanis 2012-ben köztársasági elnöknek választották, s ezt az tisztséget öt éven keresztül viselte. Arról, hogy fél évtized alatt mit tett az országért és a népért, nem szól a fáma. Időnként egyik vagy másik tévécsatorna interjút kért tőle, s ilyenkor a nézők csak azt látták, hogy az íróasztalánál ülve a laptop egerét markolászta.

Megbízatási idejének lejárta után többször is felszólították, hogy költözzön ki a dedinjei elnöki rezidenciából, de ő (és a felesége) nyilván nagyon jól érezhette ott magát, mivel minden alkalommal még a gondolatát is elvetette a hurcolkodás lehetőségének. Pedig ilyesmire nem sok példát találhatunk, hiszen a kommunista és a kapitalista országokban is becsület dolga átadni a rezidenciát.

Akkoriban hónapig tartó vita folyt erről a problémáról, de megnyugtató eredmény csak akkor született, amikor utódja (és párttársa), Aleksandar Vučić Nagy Sándor ókori macedón király példáját követve átvágta a gordiuszi csomót, vagyis személyesen döntött arról, hogy kebelbarátja akár élete végéig is a pazar épületben maradhat. Ez annak az alkunak a része volt, amellyel Nikolić lemondott arról, hogy Vučić ellenlábasaként induljon az elnöki székért folyó választási kampányban.

Ahogy mondani szokás, evés közben jön meg az étvágy. A palota birtoklása azonban nem elégítette ki Nikolićot, és immár nyugdíjasként „megfelelő” munkahelyet is kikövetelt magának.

Okkal főhetett a feje Vučićnak, hiszen az egész ország tudta/tudja, hogy a szakmai képzettsége igen hézagos, hiszen a kragujevaci kommunális vállalatban is a temetők működtetése volt a feladata. Annak idején ezért kapta a nem túl lélekemelő „sírásó” becenevet. Ki kellett hát találni egy jól hangzó, de végül is semmitmondó munkakört, ahol nem sok vizet zavarna. Ezért alakult meg az „Oroszországgal és Kínával való együttműködés koordinálását végző nemzeti tanács”, amelyben Nikolić főnökként, valamint néhány, hozzá hasonlóan „kiérdemesült” személy azóta is tengeti napjait. Azt senki sem tudja, hogy mi a dolguk, de ez nyilván még őket sem érdekli. Tény, hogy van minden bizonnyal több mint tisztességes fizetésük, télen meleg, nyáron hűvös irodájuk – ennek azonban ára van. Bizonyos számítások szerint négy év alatt hozzávetőleg 1,4 millió eurót költött rájuk a kormány, természetesen a nép pénzéből. Mivel nem állami szervről, hanem a kormány munkatestületéről van szó, ezért nem köteles vagyonbevallást se tenni.

„Tevékenységének” kezdeti szakaszában igyekezett kihasználni az elnöksége alatt megszerzett ázsiója, s a čajetinai birtokán termett szilvából – állítólag saját kezűleg – főzött pálinkát Tomovača néven a piacra dobta, mégpedig ezerdináros literenkénti áron, holott akkoriban nagyon jó szilvóriumot már négyszáz dinárért is lehetett kapni.

Egyébként ennek a bizonyos tanácsnak a létjogosultságát független szakemberek már többször is megkérdőjelezték, hiszen sehol sincs lefektetve, hogy konkrétan mi a feladata, tevékenységének eredményét mihez hasonlítva lehet felmérni, s egyáltalán minek létezik. A nevéből ítélve ugyanis nemzetközi kapcsolatokkal kell(ene) foglalkoznia, de ugyanez a feladata a külügyminisztériumnak vagy a külkereskedelmi főosztálynak is.

Azt nemcsak az ellenzéki beállítottságúak, hanem a magánemberként őszinte hatalmiak is elismerik, hogy az éves negyvenmillió dinárt felemésztő mesterséges tákolmány csupán azt a cél szolgálja, hogy jókora szelet kenyeret biztosítson a minden más beosztásból kimaradt pártkatonáknak – többek között a volt államelnöknek is, aki minden bizonnyal sok mindent tud az utódjáról, s ezért már jó ideje, és még ki tudja, meddig, Érinthetetlen marad.

BOTH Mihály