Március elsején mintegy nyolcvan ember jelent meg Zentán a központi parkban, a pavilonnál, és tizenöt perces csenddel adóztak az újvidéki vasútállomáson november elsején leomlott előtető miatt elhunyt tizenöt személy emléke előtt. Utána Lázár-Szűcs Anikó tanár szólt az egybegyűltekhez, elmondta, hogy a családjával a kilencvenes évek közepén külföldre távozott, de ő azon kevés ember egyike, aki visszajött, viszont sokkal többen maradtak külföldön, többek között a családjának minden tagja.
„Tanár, anya, óbecsei származású zentai lakos vagyok. Engedjétek meg, hogy Radnóti Miklós sorait idézzem. Sajnos az utóbbi időben újra és újra eszembe jutnak a helyzetünk miatt.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Először a ’90-es években idéztem ezt a verset egy fogalmazásban, amelyet az akkori háborús helyzetről írtam. Mint Radnóti idejében, akkor is releváns volt, és napjainkban is aktuális, hiszen, habár nem háborús csatatéren dúlnak harcok, a ’90-es évek óta nem sok minden változott. Az én családom akkor Kanadába költözött, mint olyan sokan ebből az országból. Én azok közé tartozok, akik visszajöttek ide (15 éve, felnőttként költöztem haza), de nem sokan cselekedtek így, sokkal többen maradtak külföldön, köztük a családom minden egyes tagja.
Ma is rengetegen elhagyják vidékünket. Tanárként kénytelen vagyok végignézni, ahogy fogyatkoznak a tanulóink. Sokan külföldön tanulnak tovább, már nemcsak egyetemre, hanem többen középiskolába is oda iratkoznak. Aki itthon fejezi be az iskolát, alig várja, hogy tanulmányai elvégzése után külföldre költözzön, és ott keressen munkát.
És pont ezért, amikor az egyetemistáink, igen, ők is a mieink, mindegyik közülük, akik itt maradtak, és itt szeretnének boldogulni, azt mondják, hogy megálmodtak egy normális, szebb jövőt, beleszólnának ennek az alakításába, akkor tudom, hogy mit kell tennem. Tudjuk minannyian, hogy mi a dolgunk. Egyesít minket a gondolat, hogy ha nem is merünk melléjük, hát mögéjük kell állnunk! Támogatjuk őket, hiszen értünk is harcolnak. Szót emeltek, és mi sem hallgathatunk tovább. Itt nincs választás, nincs két oldal, ez az egyetlen út a szebb, élhetőbb jövő felé! Hogy itt többé ne legyen aktuális Radnóti verse, hogy meg tudjam magyarázni a saját gyerekeimnek és az összesnek, akit tanítok és valaha tanítottam, hogy mégis megérte hazajönni.
Nekünk nincs okunk bujkálni és szégyenkezni, tiszta a lelkiismeretünk és a kezünk! Hajrá, egyetemisták, hajrá Zenta! Vár ránk egy szebb jövő!” – mondta Lázár-Szűcs, aki szerbül és magyarul is szólt az egybegyűltekhez.
A beszéd után a jelenlevők egy kört írtak le a városközpontban, a piac és a posta mellett elhaladva kisétáltak a Tisza-partra, a bevásárlóközpontnál balra fordultak, és visszasétáltak a pavilonig. A rendőrség végig biztosította a sétát, a polgárok előtt és után is egy rendőrautó ment, a szembejövő forgalmat pedig lezárták, így a sétát senki nem zavarhatta meg, s a polgárok közben igyekeztek zajt csapni, felébreszteni azokat, akik még mindig félnek, és nem mernek hozzájuk csatlakozni, miközben ők is támogatják az egyetemisták követeléseit.
