Ha minden igaz, javában tart az évi szabadság a tanügyesek számára is. Ha valakinek nem tűnt volna fel, a látszólagos nyugalom és a márciustól mostanáig üresen kongó iskolák látványa korántsem azt jelentette, hogy a tanügyi dolgozók – mint ahogy a beavatatlanok gyakran gondolják – ölbe tett kézzel ülnek otthon, és várják a fizetést. Sőt, az idén még július tizedike után is tartottak tanári gyűléseket. Korábban Vid-napot követően erre nemigen volt példa.

A három hónapig tartó távoktatásnak megannyi előnye és hátránya mellett volt egy komoly össztársadalmi tanulsága: immár a szülők is testközelből megtapasztalhatták, hogy az iskolai munka korántsem olyan egyszerű és egyértelműen beskatulyázható, ahogyan a „rendes” oktatás mindennapjaiban egy-egy „mi újság a suliban?”-ra kapott válaszból esetleg ki lehet következtetni. Mert sok esetben maga a kérdés is csak a rend kedvéért hangzik el, a válasz pedig olyan, amilyen; vagy rövid és semmitmondó, mint a kérdés, vagy tömör, és első hallásra meggyőzően hangzik, amit a családi béke kedvéért hajlamosak vagyunk nemcsak tudomásul venni, de el is fogadni, és „fokozódó helyzetben” akár körömszakadtáig védeni. Ebből számos nézeteltérés szokott származni, leginkább az iskola, ritkább esetben egyik vagy másik pedagógus és a család között.

A távoktatás során inkább olyan tréfásnak szánt, de igazságtartalmat is hordozó megjegyzések láttak napvilágot a közösségi oldalakon, mint a „Kezdek rájönni, hogy mindaz, ami a szülői értekezleten hallottam, igaz”. De nem csupán poén volt az a mondat sem, hogy „Előbb-utóbb a szülők fogják követelni a távoktatás megszüntetését”.

Közben a járvány ment (de inkább nem) és jött. Most újfent ott állunk, ahol a part szakad. Egyre aggasztóbbá válnak a járványügyi adatok, egyre többször felvetődik az aggály, hogy folyamatosan megtévesztettek és megtévesztenek bennünket, sőt, az elmúlt hetekben lejátszódott események megmutatták e tragikusan megosztott társalom megannyi valós arcát.

De legalább szünidő van. Aki csak teheti, „boglyák hűvösében… hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga.”

 Lázas munka a minisztériumban

„Egy, csak egy legény van talpon a vidéken.” Vagy inkább három.  E „kopár szík” és Bácska–Bánát–Szerémség modern toldimiklósokból többet is adott a történelemnek. Napi három órát alvó államfőnk óbecsei gyökerekkel bír, de van bánátink is: ő „egyetlen délután 82 két embert” nyírt, bocsánat: „zárt ki”. Velük egyetemben a triumvirátust szerémi születésű főreformer tanügyminiszterünk teszi teljessé.

Nem mintha a fentebb aposztrofált két elnök ténykedése nem lenne számunkra is húsba vágó, témánk szempontjából mégis az utóbbi igazán jelentős. És bár eddig nem hangzott el a neve a jövendő kormány biztos befutói között, ő (talán épp emiatt) fáradhatatlanul ténykedik, de főképp nyilatkozik.

Mindamellett, hogy nemcsak éberen követte, derekasan ki is vette részét a második félév és az azt követő tanévzáró időszak szövevényes körülményeinek alakításából, beleértve a záróvizsgák körüli olykor elképesztő zavarokat is. Az önmagával is folyton ellentmondásba keveredő megnyilatkozásairól most nem beszélnénk.

A lényeg, hogy tisztes kora dacára ötletekben és gondolkodásban még mindig jóval a körülmények előtt jár. Nem tudjuk, hogy ennek igazából örülni kellene, vagy komolyan aggódni miatta, netán egy kézlegyintéssel túl lenni rajta.

Míg mindenki pihen, a minisztériumban állítólag lázas munka folyik. A nagy igyekezet mozgatója az a rengeteg külön pénz, amit az ország – immár erőn felül, és javarészt drága külföldi hitelekből – „az oktatási rendszer fejlesztése” vagy valami hasonló címszó alatt ad egy jól körülírt haszonélvezői körnek.

Tantermi és távoktatás, ötös és egyes

Innen eredhetnek az olyan miniszteri bejelentések, hogy „a szeptemberi tanévkezdéshez több tíz modell és almodell készül”. Természetesen mindenkit élénken foglalkoztat, hogy a járvány és a köréje szőtt rejtélyes körülmények között mi várható a szeptemberi tanévkezdéskor. Nyilván senki sem szeretné igazán, ha a tavasszal kipróbált természetellenes modell folytatódna, ne adja ég, tartós megoldássá nőne. Magam őszinte szomorúsággal követtem például az iskolába induló óvodások virtuális „ballagását”, és csak reménykedem abban, hogy augusztusban méltó fogadtatás után igazából elindulnak valódi iskolájukba. Mert minden iskola iránti vélt vagy valós ellenérzés dacára ez a pillanat minden gyermek számára életre szóló emlék marad.

Semmilyen virtuális élmény nem tudja kiváltani azt a hús-vér közösséget, amely az érzelmi ambivalencia ellenére is a diákévek meghatározó eleme.

Ehhez képest miniszterünk július 16-ai bizarr bejelentése egyenesen a saját maga által is erőteljesen preferált jogszabályokkal megy szembe. Ekkor robbantotta be ugyanis azt a hírt, hogy „Az általános iskolákban a tanulói létszámtól függően fogják megszervezni a tanítást. Tantermi oktatást legfeljebb 15 tanulóval lehet majd tartani. Ahol ennél többen vannak, ott távoktatást kell szervezni.” A hatályos törvény értelmében legalább 15 diák kell ahhoz, hogy egy osztályt létrehozzanak. Ennél kevesebbhez külön miniszteri engedély kell. (Nálunk volt rá eset, hogy 59 diákot, köztük három sajátos nevelési igényűt, két tagozatba kellett osztani, mert külön kérelemre sem engedtek három osztályt nyitni.) Akkor most mire is gondol a miniszter, miközben beszél?

Hacsak arra nem, hogy immár „nem az ötös lesz a legmagasabb osztályzat”. Bár ez neki sovány vigasz, az egyik internetes szavazáson ugyanis a legtöbben egyesre értékelték a miniszteri munkáját – ami nálunk még jó ideig elégtelen osztályzat marad.

BERETKA Ferenc