Ha minden igaz, mire e sorok az olvasó elé kerülnek, és nem áll elő valamilyen rendkívüli körülmény, végre eljött a valódi nyári szünidő. A tanulók számára mindenképp, de a pedagógusok is végre megkezdhetik az évi szabadságukat, amely nem tart két hónapig, ahogy a köztudatban régóta él a tévhit, hanem annyi, amennyit a törvény és a munkaszerződés minden munkavállalónak előír. Ráadásul csak tanítási szünetben használható ki. Ha erre nincs mód (mert pl. betegség miatt meg kell szakítani, az ilyenkor belendülő továbbképzések valamelyikén kell részt venni, netán megbízták a záróvizsga körüli kései teendők egy részével) a fennmaradó napokat nem lehet átvinni a következő tanévre, jövő július elsejéig ugyanis képtelenség kihasználni.

A nyolcadikosok a múlt héten kitöltötték a záróvizsga tesztjeit. Lapzártáig csak nem hivatalos forrásból és a szóbeszedből lehetett információkhoz jutni, így nem is nagyon foglalkozunk ezekkel. Igazán meglepő és hírértékű dolgok akkor történhetnek/-tek volna, ha minden flottul, az évtizedek óta ismétlődő szervezési, lebonyolítási, értékelési, sőt a feladatsorokat érintő súlyos és/vagy „csak” zavart keltő szakmai bakik, továbbá bombariadó vagy hasonló, „trendi” dolog nélkül zajlana vagy zajlott volna le.

Az idei középiskolai próbaérettségi fiaskója csak megerősített ebben a meggyőződésünkben.

Köztudott, hogy a korábbi kombinált (azaz vegyes összetételű) teszt helyett idén csak az egyik előre kiválasztott tárgyból kellett a tanulóknak vizsgázniuk, de nem öt, hanem húsz kérdés alapján. Mint az várható volt, legtöbben a biológiát, legkevesebben a fizikát választották. Némileg módosult a pontozás is: az anyanyelvi és a matematikai teszt 14-14, az egy tantárgyból álló tesz legfeljebb 12 pontot ér.

A középiskolai besorolás és iratkozás folyamata várhatóan a jövő héten befejeződik. Ekkor a nyolcadikosok is fellélegezhetnek.

Eljön-e a megtisztulás?

Nem túlozunk, ha azt mondjuk, a májusi ünnepek után történt belgrádi vérengzés komolyan átrendezte az oktatás iránti eddig sem túl megnyugtató országos megítélést. Még azt is gondolhatta az ember, hogy egy kamaszgyerek minden elképzelést felülmúló tette a főváros legelitebb iskoláinak egyikében (bocsássa meg mindenki, de képtelen vagyok egy 14 éves gyermeket monstrumnak, gyalázatos gyilkosnak stb. minősíteni, ahogy folyamatosan teszi a hazai bulvársajtó, sőt a kormányfő is tette a parlament ülésén, de felmenteni sem vagyok képes a szörnyű vétke alól) végre kijózanító hatással lesz a szerbiai társadalomra. Igazából úgy érzem, hogy ez a kijózanodás sem a gyermekek, sem a lakosság körében nem a remélt és elvárható etikai, érzelmi szinten ment végbe.

Így az eset „hozadékai” nem a mentális és erkölcsi megtisztulás irányába mozdultak el, hanem tovább mélyítették az országos értékválságot. Valamennyit árnyal a dolgon, hogy az eset után kezdődött megmozdulásoknak (Stop az erőszaknak!) komoly visszhagja lett, és a fősodorbeli mélységes elhallgatás dacára immár másfél hónapja tart, sőt terebélyesedik. (Ebben az elhallgatásban a magyar közszolgálati média teljes mellszélességgel kiáll a hazai mellett, így a vajdmagyar közvélemény jelentős hányadának kevés tudomása van ezekről.)

 Megnőtt a bizonytalanság

Minket inkább az iskolás korosztály körében érezhetően megnőtt elbizonytalanodás, a véres események mintaadó hatására, az iskolákban még jobban elharapózó értelmetlen erőszakhullám aggaszt, amelynek nyomán a korai tanévzárót követően a gyermekek körében megnövekedtek a súlyos és kiszámíthatatlan események. Ezek hátterében több esetben az állt, hogy a hirtelen és váratlanul elrendelt tanévzáró a meglepetés erejével hatott. Emiatt többen úgy érezték, hátrány éri őket, mert nem tudják kijavítani az osztályzataikat. Derékba törtnek érezhették a tanév alatt építgetett reális vagy kevésbé reális képzeléseiket, és ez az érzés akár tragédiához is vezetett. Érkeztek hírek öngyilkosságról, elkóborlásról, szülői „magánakciókról”, de aggasztó mértékben megnőtt a balesetek száma is. Az apatini és a belgrádi vízbefulladást sem lehet elválasztani attól az erkölcsi hangulattól, közösségi és egyéni frusztrációktól, melyek ezt az időszakot uralták.

Közvetlenül a belgrádi iskolai tragédia után nagyon sokat nehezményezték, hogy a kormányzat nem függesztette fel azonnal a tanévet. Viharos és folyton örvényeket kavaró legújabb kori történelmünkben volt már ilyenre példa a NATO-bombázások elindításakor. Az elég traumatikus élmény volt, mert meg kellett szakítani a tanítást, és hazairányítani a tanulókat. Meglepően hatott, de még a legvásottabbak is hangtalanul, a hasonló eseteknél megszokott üdvriválgás helyett leszegett fejjel indultak haza. Szavakkal nehéz leírni azt a döbbenetet, ami kiült az arcokra.

A májusi események is döbbenetet keltettek, de talán csak a fővárosi iskolákban lett volna értelme hosszabb-rövidebb időre felfüggeszteni a tanítást. A diákoknak ilyen megrázó időben folyamatos támaszra van szükségük, és talán még mindig azok a pedagógusok vannak a többségben, akiknek megvan ehhez a kellő empátiás képességük, és túl tudnak lépni a tananyag, a számonkérés és az osztályzás Bermuda-háromszögén.

Ilyen traumatikus eset mellett nem lehet humott szemmel elmenni, ezért is néztem kérdő szemekkel a legtömegesebb vajdasági magyar pedagógusportált, amelyen – mintha mi sem történt volna – redületlenül sorjáztak a „minden nagyon szép, minden nagyon jó” bejegyzések, és csak egy húsz éve nyugállományba vonult kiemelkedő matematikatanárnő adott hangot a megdöbbenésének.

Pedig semmi okunk nem volt, és nincs arra, hogy homokba dugjuk a fejünket. Saját egykori iskolám diákjaival is két megdöbbentő, súlyosságában példátlan eset történt ezekben a napokban, de Szabadkáról és máshonnan is érkeztek hasonló hírek.

– Ez a csoport régen a kritikus gondolkodás, a konstruktív problémafelvetés csoportja volt. Már jó ideje a csend honol, az öncenzúra gátolja. Van-e még bármilyen kétely a tekintetben, hogy ez a hatalom végtelenül felelőtlen, dilettáns és romboló? – tette fel végül a kérdést Mengyán Pletikoszity Ildikó. Ne legyen kétségünk, alig néhányan szóltak hozzá. – Én mindenkinek azt kívánom, hogy a saját iskoláikban a legjobb belátásuk és tudásuk szerint, belső értékrendjük mentén cselekedjenek, felelős pedagógusok, felnőttek módjára, hiszen már jó ideje, ha működik valami, az azért van, mert így tesszük a dolgunk.

Legyen ez a végszó.

Mindenkinek békés, nyugodalmas szünidőt kívánok!

BERETKA Ferenc