Végszó

Már-már azt hittem, véget ér a Tanyaszínház körüli hercehurca, hiszen még az Orbán-kormányhoz közel álló médium, a Magyar Nemzet elemzője1. is ejnye-bejnye szagú véleményével, de mégiscsak rosszallását fejezi ki az említett színház turnéjának letiltása miatt. Mindezt talán ezek a mondatok fejezik ki legtalálóbban: „…Írhatnám, hogy úgy látszik, izgalmasan megformált színpadi munka, de számomra, valóban, kirívóan polgárpukkasztó gondolat egyelőre nem sejlik föl benne…”, na meg „…Valamint elnök úr is választhatott volna egyéb vajdasági, magyar nyelven játszó színházból akár más előadást is, amire joggal kiakad…”

Érdekes még az írás utolsó mondata: „… Nem lenne éppen itt az ideje, hogy a vajdasági, magyar nyelven fogalmazó színházi alkotók megadják egymásnak a gondolat szabadságát?” Mindezt akár jóindulatú javaslatként is lehetne kezelni, amit felvidéki származása okán szeretné lenyomni a délvidéki (itthon maradt) színművészettel foglalkozó kollégái torkán. Csakhogy itt a bibi, hiszen a nemzeti közösségünk dramaturgjai, színészei, rendezői között nincs ellentét, hiszen ők igencsak tisztában vannak a gondolat szabadságával, így a sorok között ez olvasható ki: A szerző kinevezi a Magyar Nemzeti Tanács elnökét és az önmagát nemcsak pártelnöknek, hanem nemzetvezetőnek is tartó egyént színházi alkotónak! Úgy tűnik, az említett személyek azáltal váltak színházi alkotóvá, hogy egyikük megírta közleményét, a másikuk pedig a Ne szívd mellre, Jenő! címen ismertté vált fene sem tudja, mit.

Nagy valószínűséggel a VMSZ elnöke nemcsak elolvasta a Magyar Nemzet Tanyaszínházról szóló cikkét, hanem az utolsó mondatot személyre szóló felhívásnak értelmezte. Mindezt akkor tartotta fontosnak bejelenteni, amikor Belgrádban a magyar kormányfő belbiztonsági főtanácsadójával találkozott (úgy hiszi, tanácskozott). Ezáltal – szerinte – a Tanyaszínház (ezt már én mondom: mesterségesen létrehozott) problémája2. nemcsak délvidéki, az itt élő magyar nemzeti közösségi, hanem mindkét országot érintő belbiztonsági kérdés. Még csak az hiányzott, hogy kijelentse, ennek okozói Soros György, valamint az LMBQT-közösségek! De maradjunk a lényegnél, egyedül önmagát tartja alkalmasnak arra, hogy moderátorként vezesse a közeljövőben a színházi emberek közötti, jövőképeket kialakító beszélgetéseket.

Fogalmam sincs, az illető tisztában van-e a moderátor fogalmával. Segítek neki az interneten található számtalan jelentést szintézisével, azaz egybegyúrásával: a moderátor az a személy, aki egy adott kérdés megtárgyalásakor vezeti a beszélgetést és azt igyekszik kordában tartani. Ráadásul még ezt is megtaláltam, bármely kérdésben egyedül az lehet moderátor, aki elfogulatlan, emellett mindenki számára elfogadható, nem preferál semmilyen kizárólagos megoldást, a tárgyalásra kerülő kérdéskörben széles ismeretekkel rendelkezik. Láthatjuk (nem véletlenül írtam egy-két részt félkövér betűvel meg aláhúzva), az érintett túlzott önértékelése még köszönőviszonyban sincs az egyszerű emberekben az elmúlt években róla kialakult véleménnyel.

Így már az sem ért váratlanul, hogy a Pannon RTV (erről a médiumról még véletlenül sem lehet azt állítani, hogy független és objektív) Pásztor István a párbeszéd híve a Tanyaszínház-ügyben3. hangzatos címmel zengte be a moderátori feladat diktátumszerű kisajátításaként is értelmezhető sajtótájékoztatói kijelentést.

Mindig is érdekelt, hogy az aktuális hatalom milyen viszonyt ápolt egyes művészetek számára nem éppen kedves alkotásaival. Érdemes elővenni a HÍD irodalmi, művészeti, társadalomtudományi folyóirat 1963. július–augusztusi számát. Ebből egyeseknek valószínűleg sok írás érdekes, de nekem Bálint István A tartalom és a forma dialektikája című munkája keltette fel a figyelmemet. Csak azért, mert a marxista esztétikáról értekezik, amelynek alapjait Marx és Engels (nem értem, hogy a szerző miért hivatkozik Leninre is) így fogalmazták meg: A művekben a tartalom és forma között dialektikus viszony áll fenn a tartalom elsőbbsége alapján. Ekkor előhúzta a varázssipkából Georgij Valentyinovics Plehanov marxista teoretikust, és az ő művein keresztül igyekszik válaszokat találni a gyakorlati megoldásra. Igen ám, de ne felejtsük el, Plehanov nem csatlakozott a bolsevikokhoz (mensevik lett), ráadásul 1918-ban, az akkor még Finnországhoz tartozó Szentpétervár melletti faluban, száműzetésben elhunyt, így műveit még a Szovjetunió gyakorlatában sem alkalmazták. Kicsit később, 1928-ban, már Sztálin idejében Mihail Alekszandrovics Lifsic volt az „udvari esztéta”, így keresni kellett új forrást, hiszen az önigazgatású szocializmus esztétikáját mégsem ildomos a sztálini hagyományokból eredeztetni. Nem hiszem, hogy erre az írásra több szót kellene vesztegetni, sokkal fontosabb, hogy ráleltem ebben a számban egy ettől sokkal érdekesebb alkotásra.

Aki nem hiszi, keresse meg Koncz István (nem a színész, nem a birkózó, hanem a költő) Költői komédia színművét. Igaz, csak az első képet lehet meglelni, ráadásul hiába kutattam, sehol sem találtam a teljes szöveget (ha valaki rábukkanna, nem kizárt, hogy egy ifjú titán rendezésében illene akár színre is vinni, ezért én „zsengének” becézgetem). Ebben már az epilógusban néhány mondattal „szembeköpi” mind a marxista, mint pedig az önigazgatású szocialista esztétikát:

„…Később izgalomba hozott egy nem is lehetetlen távlat: az egérút. Attól kezdve így módosítottuk világnézetünket: az erőszak egyenlőtlen (gyöngébb) partnere az embernek, nem kell félni tőle. E felszabadulás után Ingó még külön meggyőződött arról is, hogy nyugodtan a történelemre lehet bízni a társadalmat, és boldogan szanatóriumba vonult gyógyíttatni az idegeit…”

Érdekes, sem az ügyeletes kultúrkomisszár, sem pedig a Párt megbízott figyelője nem tiltotta be a Híd akkori számát!

Nagy a valószínűsége, hogy ők jobban ismerték Marx műveit, melyek közül egyik mai elnök úr (elvtárs) nem hallott az egyik legjobbról:

Ha élvezni akarod a művészetet, akkor művészileg műveltnek kell lenned!

BALLA Lajos