Se veled, se nélküled

Nem tudom, van-e gyermekkorban ellentmondásosabb érzés annál, amit az iskola iránt érzünk. Ritka alkalom, ha valaki rászánja magát, hogy felmérést készítsen a diákok között arról, hogyan tekintenek az iskolára. Nagyon leegyszerűsítve: szeretik-e, szívesen járnak-e oda. De ha készül ilyen, annak eredménye elég lesújtó, hiszen a nyilatkozók túlnyomó többsége kedvezőtlen véleményt mond. Az első osztályban (főleg a tanév első felében) még talán megmarad valamennyi a kezdeti lelkesedésből és az új környezet varázsából, ám a harmadik osztálytól kezdve meredeken zuhan azok száma, akik szívesen járnak iskolába.

Két dolog mégis ellentmondani látszik a fenti tényeknek. Különösen a jelenlegi járványhelyzet mutatta meg igazi arcát ennek a „se veled, se nélküled” állapotnak. A másfél évig tartó kombinált oktatás mindazokat a körülményeket felszínre hozta, amelyek a jelenléti oktatás mellett szóltak, és jelentősen árnyalta az iskola iránti vonzódást vagy ellenérzéseket.

Ennek hátterében viszont nem csak az iskolába járás iránt érzett „olthatatlan vágy”, sokkal inkább a megszokott életvitel és az otthoni „rend” felborulása állt, amit az iskolába járás rendszeresítésével lehetett úgy-ahogy visszazökkenteni a megszokott kerékvágásába.

A másik dolog a nosztalgia. Az elballagott nyolcadikosok egy része kezdetben rendszeresen bejár az iskolába. Számukra két héttel korábban ér véget a tanítás, de sokan továbbra is bent töltik a fél délelőttöt. Órára nem mehetnek be, de a folyosón és az iskolaudvarban általában „megtűrik őket”. Sokuk arckifejezéséből, szavaiból elég meggyőzően kiérzik egyfajta ragaszkodás keserédes íze.

Gyűlölnénk a gyerekeket?

Szakemberek szerint az iskola iránti ellenérzések fő oka, hogy a diákok folyamatos stresszhelyzeteknek vannak kitéve. A stressz hátterében elsősorban az iskolai kötelezettségek, tanulási nehézségek, bizonyos tantárgyakkal vagy tanárokkal szemben érzett ellenállás, a szülők, a tanárok és a kortársak elvárásai, a bizonyítási kényszer, valamint az otthoni és iskolai viselkedési szabályok közti eltérések állnak.

– Az iskolai programjaink olyanok, mintha gyűlölnénk a gyermekeket – fogalmazott sommásan Svetomir Bojanin ismert gyermekpszichiáter. – Valaki megérti, amit előadtak, valaki nem. Van, akinél az intelligencia fejlődik gyorsabban, van, akinél az érzelmek. Az érzelmek nagyon fontosak, és mi az iskolában elfelejtjük, hogy emberekkel dolgozunk, nem tárgyakkal… Versenyeztetjük a tanulókat az első osztálytól kezdve, de nem tanítjuk meg őket az együttműködésre. Pedig megállapodás, egyetértés, tolerancia nélkül… még rabolni sem lehet.

Az ominózus érdemjegy

A hagyományos oktatás egyik sarokköve nálunk az osztályzat. Cél és eszköz egyszerre, ugyanakkor az iskolai élet és munka legtöbb vitát kiváltó eleme. Értékel, besorol, de egyben ellentételez is valamit: a befektetett munkát, a ráfordított energiát, az elért eredményt, hiszen az „érdem” elismerését szolgálja. Tehát célként lebeg a diák szeme előtt, de eszköz is, hiszen vélt vagy valós előnyökhöz lehet általa jutni: jutalmat kapni, bekerülni valahova, később ösztöndíjat, kollégiumi férőhelyet, tandíjmentességet, olykor még vásárlási kedvezményt, ingyenes belépőt stb. lehet szerezni.

„Belgrád alpolgármestere szerint a főváros összes diákjának 70 százaléka kitűnő tanulmányi eredménnyel rendelkezik. Ezeket az adatokat hét-nyolcas erősségű földrengésként éltem meg, amikor a földön minden összeomlik. Különösen azért, mert ilyen »eredményt« nemcsak Belgrádban érnek el a diákok, hanem országszerte. A zsenik országa lennénk?” – tette fel a kérdést egy nyugalmazott szerbiai tanár.

A kérdéstől függetlenül a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémián egy alapos elemzés adatai alapján a hazai oktatás állapotáról, kilátásairól és szerepéről szóló tanácskozáson adták meg a választ: „Az oktatási eredmények objektív külső értékelési rendszerének hiánya rendszerünk súlyos hiányossága, különösen olyan körülmények között, amikor az iskolai osztályzatok nem megbízható tudásmérők.”

Javára és nem ellenében

A fő szakmai álláspont jelenleg az, hogy az osztályzatnak „a gyermek javát kell szolgálnia, nem pedig ellene hatnia”. Kérdés, hogy meddig szolgálja a javát, és mikor válik kárává. Ha a belgrádi (illetve lassan országos) adatokból indulunk ki, úgy tűnik, felülkerekedett az érdek, hiszen a végzős nyolcadikos átlagosztályzata 6–8. osztályban a legtöbb helyen eléri a 4,50-et, ami már kitűnő átlagosztályzatnak számít, és szinte nincs is 3,50 (jeles) alatt. Ugyanakkor a különféle felmérések (záróvizsga, nemzetközi tesztelések: PISA, TEEMS) eredményei ennek homlokegyenest az ellenkezőjére utalnak.

Léteznek az oktatásügyben olyan törekvések, amelyek az osztályzatok teljes körű kiiktatását szorgalmazzák. Nálunk erre egyelőre kicsi a valós esély, bár mind itt, mind Magyarországon az általános iskola megkezdésekor mellőzik a számszerű osztályzást.

A leíró osztályzatok bevezetése óta viszont folyamatos hiányérzete van mind a szülőknek, mind a tanítóknak, hiszen ezek nem rangsorolnak, Ellenben mindenki arra lenne kíváncsi, hányadán áll a saját gyermeke másokéhoz képest.

Kialakult egy, az osztályzásnak furcsább, olykor még „stresszelőbb” minősítő rendszere. A különféle piros és fekete pontok, arany, ezüst és egyéb színű csillagocskák, matricák, voltaképpen az osztályzat „szurrogátumai”. És még ha nem is mindegyik tanító néni oszt „fekete” pontokat,  a kisdiákra negatívan hat, ha ő maga a piros vagy arany színű akármiből nem vagy kevesebbet kap a padtársánál. A szülő pedig – akár önkényesen értelmezve is – egyből átszámítja (ha akarja) az ominózus osztályzatra, és már borult is a jóakarat hajója.

Sokszor találkoztam nyugati országokból hazatérő gyermekek iskolai bizonyítványával. Volt olyan, amely három dicsérő mondattal letudta a negyedikes diák minősítését. A lényeg pedig abban a félmondatban bújt meg, amely kb. így hangzott: „Örültünk, hogy XY iskolánk diákja volt.”

 BERETKA Ferenc