Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, elsősorban arra van szüksége, hogy elégedett legyen. A megelégedettség természetesen kismillió körülménytől függ akár az ember személyét, akár az őt körülvevő világot illetően, amelyhez a tárgyi és egyéb tényezők mellett további emberek tartoznak. A maguk elégedettségével vagy éppen elégedetlenségeivel.

A szülők és a gyermekeik kapcsolata ugyancsak része, hovatovább, igen érzékeny része ennek a viszonyrendszernek. Ebből egyenesen következik, hogy a szülők és az iskola is kényszerű közösséget alkotnak, amelyre szintén vonatkoznak az ilyen közösség meglehetősen rideg szabályai. Múlt heti évindító írásunkban a tanulók kapcsán taglaltuk ezeket, és oda jutottunk, hogy a diákok (jelentős része) nemigen érzi jól magát e kényszerű közösségben, azaz az iskolában.

Ebből adja magát az igény, hogy néhány mondat erejéig a szülők hangulatával is foglalkozzunk, persze, az iskolával összefüggésben, nemcsak saját tapasztalatok, hanem a közbeszédben felbukkanó nézetek, érdeklődésre számító hírek alapján is.

Elfogultság, bizalomhiány, félretájékozottság

A szülői elfogultság természetes dolog, ugyanakkor rendkívül sok kellemetlen helyzetet teremt, az iskola ugyanis minősít, értékel vagy egyszerűen csak figyelemmel kíséri a diákok mindennapi munkáját és magatartását. Ebben gyakran szembetalálja magát a szülői elfogultsággal. Az eltérő megítélések bizalomhiányhoz vezetnek, és a szülő olyankor is hajlamos a sajátjával ellenkező vagy nem mindenben egyező intézményi véleményt rosszindulatúnak tartani és megkérdőjelezni, ha arra egyébként semmi észszerű oka nincs.

Sok esetben a gyermek teljesen másképp tájékoztatja az otthoniakat az iskolai eseményekről, mint ahogy azok valójában megtörténtek. Teszi ezt elsősorban azért, hogy önmagát a lehető legjobb színben tüntesse fel. A szülők leginkább feltétel nélküli tényként fogadják el ezeket az információkat. Amikor viszont szembesülnek a valós történésekkel és azok esetleges következményeivel, végtelenül kínos helyzet alakul ki a szülő és az iskola viszonyában, ami jócskán ront mindkét fél hangulatán.

Természetesen egy folyamatos és jó együttműködéssel és egymás kölcsönös tájékoztatásával a kínos helyzetek nagy részét meg lehetne előzni. Erre szolgának a heti tanári/osztályfőnöki fogadóórák, szülői értekezletek, iskolai nyílt napok. Sajnos viszonylag kevesen élnek e lehetőségekkel, és sok szülő csak külön kérésre (vagy még akkor sem) jelenik meg az iskolában. Az utóbbi néhány évben már egyre gyakrabban fordul elő, hogy a szülői értekezleten is csak a szülők kisebb hányada jelenik meg. Sőt, bár erre a törvény is kötelez, sokan nem adnak meg elérhető telefonszámot, ezzel önmagukat és gyermeküket akár veszélyes helyzetbe is sodorhatják.

Aggodalom okkal, ok nélkül

Az iskola kapcsán újabban az aggódás a leggyakrabban kimondott érzelmek egyike a családban a szülő és a gyermek számára egyaránt, elsősorban azért, mert sokan úgy vélik, az iskola nem eléggé biztonságos hely a gyerek számára. Különösen jelen van ez az elsőbe indulók esetében. Félnek a változástól, de a közvéleményben is él egy eltúlzott nézet arról, hogy a vidám óvodai évek után az iskolában csupa kihívással, ismeretlen kötelezettséggel és elrettentő élethelyzetekkel találja szembe magát a kisdiák.

A szülő természetesen együtt aggódik a gyermekével még akkor is, ha bátorítani próbálja. Leginkább abban bízik, hogy a gyermek biztonsága valamelyest szilárdabb alapot kap, ha együtt marad eddigi társaival. És bár az itteni magyar közösség annyira megfogyatkozott, hogy anyanyelvi tagozatokból a legtöbb helyen egyetlenegy is alig maradt, a már csak féltucatnyi, valamivel népesebb iskolában két, sőt elvétve három párhuzamos osztály is nyílik, ahol általában „összekeverik” a különböző óvodás csoportból érkezetteket. Ez több szempontból is indokolt gyakorlat, ugyanis a gyermekközösségekben (is) óvhatatlanul kialakul egy hierarchia, amely bizonyos idő után sokak számára terhessé válik. Nem árt tehát időnként (mondjuk oktatási ciklusonként) némiképp átrendezni a diákközösséget, hogy ezáltal esélyt adjunk a kisközösségen belüli kapcsolatrendszer újraértékelésére.

Ki az erőszakos, a gyermek vagy a szülő?

A másik aggodalmat keltő dolog az iskolai erőszak, amely voltaképpen az utóbbi évtized hozadéka, és jelenleg nem látszik csillapodni, olyannyira nem, hogy már a korábban nyugalmas környezetekben is alig kezelhető állapotokat teremt,

ugyanakkor az erőszakos helyzetek kialakulásához vagy eszkalálódásához nagyon sok esetben a bátorító szülői attitűd is hozzájárul – meg az önbíráskodásba hajló beavatkozás. Mindegyik komoly feszültséget gerjeszt az oktatás és nevelés háromszögének csúcspontjain, és rontja a résztvevők hangulatát.

Az oktatással foglalkozó hazai, de külföldi cikkekben is egyre nagyobb hangot kap az a nézet, hogy a gyermekek erőszakos magatartásának gyökerei a szülői viszonyulásban keresendők. Ráadásul – általában a gyermek vélt vagy valós érdekeinek „védelmében” – maguk a szülők is erőszakos fellépéssel reagálnak a gyermeket ért vagy általa elkövetett erőszakra, nem ritkán a gyermek jelenlétében, úgymond „követendő” példát mutatva számára.

A szülői erőszak egyik fő indítéka az a felfogás, hogy a gyermeknek mindig boldognak és elégedettnek kell lennie. A szülők nem akarják, hogy a gyermekeik bármi olyant megtapasztaljanak, ami kellemetlen a számukra, ezért azonnal cselekszenek – állapította meg egy ausztrál kutatás. – Egyre inkább azt látni, hogy a legérzékenyebb gyermekek generációját neveljük, akik valaha léteztek. A szülők pedig igen nehezen viselik el, hogy a gyermekeiket bármilyen kihívás, kudarc, kellemetlenség érje, netán büntetést kapjanak, vagy viselkedésükért vállalniuk kelljen a felelősséget – vélik a kutatók.

BERETKA Ferenc