Azonos időben a téli tanítási szünet

Még két nap, és vége az első félévnek. Az egyébként is otthon tanuló diákok tovább élvezhetik a családi környezet minden örömét (és ürömét is persze, hiszen a kettő általában együtt jár), méghozzá a megszokottnál hosszabb ideig, hiszen a járvány okozta rendkívüli helyzet „helyrerakott” bizonyos dolgokat.

Például idén először végre Belgrádban is meghallgatásra talált (de inkább a szükség nyitott némi rést a korábban süket füleken) az a javaslat, hogy hozzanak már egységes iskolanaptárt az egész ország területére, amely egyszersmind azt is tudomásul veszi, hogy többfelekezetű környezetben élünk, és mondvacsinált akadályokon kívül semmi nem indokolja, hogy a téli szünidőt ne a katolikus és pravoszláv karácsonyi meg egyéb ünnepekre időzítsük, ahogy a Szávától és a Dunától északra évtizedek óta.

Némi rossz szájíz nélkül ugyanis még a józanabbul gondolkodó többségiek számára is nehezen érthető, hogy Szerbia délebbi részein inkább két részben adták ki a téli szünidőt, semmint hogy a katolikus karácsonyt otthon kelljen tölteniük a diákoknak, inkább hagytak február elejére néhány szabadnapot (úgymond meghosszabbították a síelési főszezont). Így legalább mindenki biztosan tudhatta: az ünnep az, amit ők ünnepelnek.

A téli szünidő kezdete egyben azt is jelenti, hogy a 2020-as esztendő, a soha nem látott körülmények nyomaival maga mögött rövidesen elköszön, de nyakig benne hagy bennünket a gondokban, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy belátható időn belül kilábalunk belőlük. Ez már régen nem csak egészségügyi és gazdasági kérdés, legalább ilyen kitörölhetetlen nyomokat hagy az emberek lelkületében, a családokon, a kisebb-nagyobb közösségek viszonyrendszerében, az érzelmek, a gondolatok, az erkölcsök szövevényében. Ezek érzékeny, gyorsan változó, de nehezen visszarendeződő területek.

Elvárások szövevénye

A témánk szempontjából legérzékenyebb terület a család és az iskola viszonya, azaz a szülők, a gyermekek és a pedagógusok Bermuda-háromszöge.

Ez a kapcsolatrendszer elvileg minden irányban a feltétlen és kölcsönös bizalomra épül. Nélküle kudarcra van ítélve, a kudarc következményei pedig főképp a gyermeken csapódnak le, hiszen ő az, aki rossz esetben két malomkő között őrlődik, és meg kellene felelnie mind a szülői, mind a pedagógusi elvárásoknak. Addig rendben is van minden, amíg ezek az elvárások egy irányba vezetnek. Igazi gondot az okoz (és rengeteg esetben így van), amikor az elvárások keresztezik egymást, netán ellentétes irányba húznak.

A járványhelyzet soha nem látott mértékben hozta felszínre az ellentétes irányba mutató erővonalakat.

Még „normális” feltételek között is nehezen rendezhető konfliktusokkal járt az iskola (pedagógusok megítélése által megvalósuló) minősítő szerepe és a (jó néven is vehető) szülői elfogultság ellentéte. Magyarán, a magas átlagosztályzatban testet öltő szülői elvárás és a teljesítményt elváró tanári attitűd. Az utóbbi több-kevesebb következetességgel, esetenként rapszodikus kiszámíthatatlansággal, az előbbi „az én gyermekem…” olykor irreálisba hajló eszményítésével az antagonizmusig fokozhatta az ellentétet.

A távoktatás nemhogy nem tudta enyhíteni, de tovább súlyosbította ezt a körülményt. Az iskola ugyanis – hívatlan vendégként – betolakodott a család magánszférájába. A szülők kibicként vagy önjelölt játékosként bekapcsolódtak a játszmába, beleláttak a lapjárásba, és a saját szemszögükből értékelték is. Ha sikeresnek érezték a gyermek játékát, részt kértek a nyereségből. Ha nem, akkor szerintük a másik oldal bukott, nekik viszont jár a nyereség. Elég, ha a távoktatással kapcsolatos bejegyzések között tallózunk a közösségi oldalakon. Ezek jelentős része jókora ellenérzéssel szól a pedagógusokról, számosan elvitatják a bérükre való jogukat, sőt, tavasszal szülői petíció is indult, amelyben a távoktatásban játszott szülői szerepért havi minimálbért követeltek az államtól.

Tanító vagy bébiszitter

A súlyosbodó járványhelyzet nem kerülte el az iskolákat. Mára komoly gondokat okoz, hogy egyre több pedagógus betegszik meg vagy kerül karanténba. Néhol a kieső munkaerő aránya eléri a 35-40 százalékot, a többieket pedig egyre inkább nyugtalanítja, hogy bármikor bármelyiküket utoléri a kór.

A szakszervezetek egyre hangosabban követelik, hogy zárják be az iskolákat, és a még bejáró alsósokat és óvodásokat is küldjék távoktatásra. A szülők többsége elkeseredetten ellenzi ezt a megoldást, így a szülők és a pedagógusok közötti ellentétek tovább fokozódnak.

Hivatalos álláspont szerint a kisiskolásoknak, óvodásoknak iskolába kell járniuk, mert nincs senki, aki otthon vigyázna rájuk, a pedagógusok viszont áldozatnak érzik magukat, és arra hivatkoznak, hogy ők nem bébiszitterek. – „Vajon a tanítókat elfelejtették,… vagy az Oktatási Minisztérium… feláldozta őket az oktatás megmentéséért?”– teszik fel a kérdést a szakszervezetek.

Közeledik a félév vége, ideje lezárni az osztályzatokat. Újabb front nyílik az ellentétes elvárások előtt, a túlzott szülői elvárások gyakran ellenhatást váltanak ki, az osztályzatot a tudás egyetlen mércéjének tartják, és elégedetlenek akkor, ha az szerintük alacsony – vélik a szakemberek.

A minisztérium megpróbált eligazítást adni az iskoláknak a félévi osztályzás kapcsán, az ellentmondásos és igencsak irodaszagú utasítás azonban nem könnyít a helyzeten: jelenleg ott tartunk, hogy bár a jogszabályok értelmében félévkor minden tantárgyból le kell zárni az osztályzatot, a legújabb utasítás szerint ez mégsem kötelező.

Ettől függetlenül minden bizonnyal lesznek elégedett, de igencsak elégedetlen szülők (és gyermekek?) is. Ne feledjük azonban: egy (lezárt vagy nem lezárt) félévi osztályzat nem vethet árnyékot a közelgő családi ünnepekre és a szünidőre, mert az mindenkire ráhull.

A szünidő végéig meg ez az ocsmány kór is engedhet a szorításból.

BERETKA Ferenc