A múlt héten arról írtunk, hogy Aleksandar Vučićnak rossz napjai voltak. Na, most már nekünk is rossz napjaink vannak. Szembejött a valóság meg egy létező ellenfél. És most mindannyian aggódhatunk, ezúttal kivételesen: joggal.

A koszovói szerbek most valóban bajban vannak. Emiatt Szerbia is, mi pedig Szerbia polgáraiként ugyancsak, még ha közvetetten is.

A koszovói szerbek elhitték, hogy az önérzetükön kívül más is sérül, amikor Priština elkezdte követelni a rendszámtáblacserét néhány héttel ezelőtt. Aztán (vélhetően Belgrád hathatós buzdítására) emiatti tiltakozásuk kifejezéseképpen a koszovói szerb képviselők, önkormányzati vezetők lemondtak a tisztségükről. Ami még rosszabb, valakinek az a „pazar” ötlete támadt, hogy a szerb nemzetiségű rendőrök is lépjenek ki a koszovói rendőrség kötelékéből.

A korábbi gyakorlat az volt, hogy a szerbek által is lakott területeken a rendőrség nemzetiségi összetétele tükrözi a lakosság összetételét. Magyarán: a szerbek lakta területeken szerb rendőrök teljesítettek szolgálatot.

Na, ez szűnt meg november 5-én, amikor a pompás belgrádi sugallatra a koszovói szerb rendőrök látványos fotókon vetették le a koszovói rendőrség egyenruháját.

Eltelt néhány hét szóbeli huzakodásokkal, aztán megtörtént az, amit már az első pillanatban látni lehetett: Priština rendőröket vezényelt a szerbek lakta területekre, mondván, az ott élő albánok nem érzik magukat biztonságban. Ez kiváló kifogás, szó se róla, elvégre nincs a világon ország, amely hagyja, hogy a közrend felügyelet nélkül maradjon, így aztán csütörtökön este meg is jelentek az albán rendőrök a szerbek lakta településeken.

A szerb lakosság természetesen felháborodott, tüntetések kezdődtek Kosovska Mitrovica északi, szerb többség által lakott részén, robbant is ez-az, aminek következtében még több rendőr ment oda. Pénteken már komoly feszültség alakult ki. Szombaton reggel a koszovói hatóságok a szerb–koszovói határon letartóztattak egy szerb nemzetiségű férfit, aki korábban rendőrként szolgált, és hát egyike volt annak a hatszáznak, aki levetette az egyenruhát.

Hogy provokáció lett volna albán részről ez a letartóztatás? Természetesen. Hogy a szerbek bedőltek a provokációnak? Naná!

Így aztán szombaton a szerbek több helyen elbarikádozták az utakat Koszovó északi részén, követelve az exrendőr szabadon bocsátását, amire Priština közölte, hogy az úttorlaszokat sürgősen el kell bontani, különben megteszi azt a különleges rendőrség. Erre a szerbek még jobban felháborodtak.

Aztán a koszovói szerbek egyik politikusa világgá röpítette „értesülését”, hogy Priština el akarja aznap este üldözni a szerbeket egy, a horvátországi Vihar fedőnevű hadművelethez hasonló akcióval.

Vučić szombaton este beszédet intézett a néphez, aminek a lényege az volt, hogy majd kérelmezi a KFOR-nál, hogy a szerb rendőrség és katonaság visszatérhessen Koszovóba. Persze, azt is hozzátette, hogy ezt a KFOR nyilvánvalóan nem hagyja jóvá.

És ez így is van. Szerbiának a NATO-bombázásokat követően kötött nemzetközi megállapodása (az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244-es határozata) ugyan lehetővé teszi néhány száz (!!!) rendőr és katona koszovói jelenlétét, azonban szigorúan meghatározott feladatokkal (aknamentesítés, a KFOR és a helyi szerbek közötti kapcsolattartás, a kulturális javak védelme, a határátkelők ellenőrzése). Akkor, 1999-ben nem élt Belgrád a lehetőséggel, azóta meg mindenki jól megfeledkezett erről. Vučić szombat esti beszédét tehát nyugodtan nevezhetjük nemcsak feleslegesnek és értelmetlennek, de nevetségesnek is.

Közben a koszovói szerbek fagyoskodtak a barikádokon, itt-ott némi fegyverropogás is megtörte az éjszaka csendjét, valaki az EULEX egységeire is dobott valami robbanósat – így aztán vasárnapra már pattanásig feszült a helyzet, amihez néhány nyilatkozattal nyilván a koszovói albán fél is hozzájárult, mondván, vagy elbontják az úttorlaszokat, vagy megteszik azt a prištinai hatóságok.

Vasárnap este Vučić már érezhette, hogy ezt a biciklit rendesen túltolta, a már menetrendszerű rendkívüli nyilatkozatában oda is szólt a koszovói szerbeknek, hogy a KFOR-t és az EULEX-et nem kéne piszkálni. A nemzetközi közösség kiadta menetrendszerű felszólításait a helyzet békés rendezésére, ezúttal kissé erőteljesebben szólva oda Belgrádnak, hogy ezeket a barikádokat el kéne takarítani.

Az éjszaka csendjét ismét megrázta néhány robbanás, de semmi különös nem történt. Hétfőn a szerbek lakta területeken az iskolák zárva maradtak, az úttorlaszok viszont a helyükön. A KFOR azt ígérte, nem engedi be az albán különleges erőket a szerbek lakta részekre.

Vučić hétfőn napközben ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy teljesen alkalmatlan a szerb messiás szerepére, egy újabb nyilvános szereplése alkalmával a nemzetközi közösséget kérte számon, és természetesen a szokásos nyafogása sem maradt el.

A helyzet a terepen viszont nagyon feszült. És elég egyetlen ideges mozdulat, egy rossz rezdülés, hogy valaki életét veszítse valamelyik oldalon. És akkor már nagyon nehéz lesz visszacsinálni a dolgokat. Ennek tudatában még érthetetlenebb, hogy a politikusok miért szítják a kedélyeket ellenőrizetlen, ilyen-olyan hallomásból szerzett „információkkal”, amelyek csak arra jók, hogy további félelmeket és dühöt generáljanak.

A koszovói szerbeket csúnyán átverték, ki tudja, hányadszor már az elmúlt évtizedekben. Feleslegesen tüzelik őket Belgrádból védelmet ígérve, amelyet nem kaphatnak meg, ahelyett, hogy Szerbia azon dolgozna, hogy minél kedvezőbb feltételeket alkudjon ki számukra Prištinával. Rada Trajković, az egyik ismert koszovói szerb politikus értékelése szerint a koszovói szerbeknek okuk van a rettegésre, mert „Vučić hatalomra kerülése óta először a sajátjaiktól kell félniük”, ugyanis a barikádokra „maszkos, felfegyverzett, identitásukat rejtegető” emberek kényszerítik a helyi szerbeket, akik legalább annyira tartanak tőlük, mint az albán nemzetiségű rendőröktől. Ha ezt még a politikusok megzsírozzák az olyan kijelentésekkel, mint amilyen az, hogy Priština egy katonai akcióval akarja elüldözni őket az otthonaikból, akkor tényleg csak a szerencse menthet meg mindnyájunkat egy újabb fegyveres konfliktustól.

A megoldást pedig a tárgyalások fogják jelenteni, amelyek előbb-utóbb annak az elfogadásával járnak majd, hogy Szerbia örökre elveszítette Koszovót. Talán ennek elmaszatolására zajlik most éppen ez a tűzzel való játszadozás. És csak reménykedhetünk, hogy ezúttal nem fog vér folyni,

ha már abban nem bízhatunk, hogy Vučićot valaki észre téríti.

KOCSÁNYOS Pálma