Amikor idén februárban meghalt Đorđe Balašević, a magyarországi HVG portál „szerb énekesként” és „szerbiai énekesként” emlegette őt a nekrológjában. Pedig Balašević ízig-vérig vajdasági zenész volt, és vajdasági ember, ez volt a sajátszerűsége, és emiatt szerették őt szerte Ex-Jugoszláviában. Dalainak melódiáiban és a dalszövegeiben, a tájnyelvi szavak használatában és a nyelvek keverésében is érvényesült nála ez a büszkén vállalt multikulturális, többnyelvű identitás. Legföljebb vajdasági szerbnek nevezhető, szerencsésebb azonban egyszerűen csak vajdaságinak mondani őt. Apja vajdasági bolgár volt, anyja horvát, akinek magyar felmenői is voltak. Miért lenne ő szerb?

A „vajdasági” szó főnévként és az önazonosság értelmében azonban problémákba ütközik. Az Autonómia portál egyik őszi adásában pont erről volt szó. Pressburger Csaba szerkesztő kérdéseire válaszolva Lendák-Kabók Karolina egyetemi docens, Vataščin Péter újságíró és Palusek Erik szociológus tanakodtak arról, hogy a közelgő népszámláláson miért nem lehet majd ekként megjelölni magunkat. Tanulságos műsor volt, felidézem.

Először is meg kell különböztetni az etnikai, nemzeti, nemzetiségi meg a regionális, területi identitást. Az, hogy valaki szerb, magyar vagy szlovák, az előbbibe tartozik, az pedig, hogy vajdasági, az utóbbiba, mégis többet jelöl, mint lakhelyet, születési helyet. Arra a kérdésre, hogy „ki vagy”, nyugodtan válaszolhatod, hogy „vajdasági vagyok”. A népszámlálás kérdőívén azonban olyan identifikációs kategória, hogy „vajdasági”, nem fog szerepelni – csak azt jelentheted ki példának okáért, hogy magyar, szerb, ruszin vagy roma vagy –, bonyolultabb, plurálisabb önazonosság megadására nem lesz lehetőség.

A mi kultúránkban a polgárok – főleg a politikusok – szimplán gondolkodnak az önazonosságról, legtöbben megragadnak az etnikai identitásnál, a nemzetiség, egy nemzethez tartozás szigorú meghatározásánál. Vagy magyar vagy, vagy szerb, vagy horvát… A Szerb Haladó Párt és a VMSZ egyként ellenezték a „vajdasági” kategória bevezetését az önmeghatározási rovatba, ellenben a Vajdasági Front nevű párttömörülés igenelte, azonban hiába forszírozta. A szerbiai politikusok talán egy esetleges – teljesen irreális – kiválástól tartanak, vagy attól, hogy ily módon nagyobb hatókörre tehetne szert a tartomány, a VMSZ-es magyarok pedig elfogadták a magyarországi Fidesz politikáját, mely egyértelműen az etnikai identitást sulykolja, a nép nyelvén szólva: magyarkodik. Ahogy a szerbek meg „szerbkednek”. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia harsányan elutasította a „vajdasági” önmeghatározás hivatalos használatát, a kormánypárt suta megfogalmazása szerint ez „felmorzsolná a szerb nemzeti szövetet”.

Pedig tartományunkban létezik vajdasági tudat, az itteni magyarok többsége megkülönbözteti magát a magyarországi magyaroktól, még „vajdmagy” szószedetünk is van. Mi itt mások vagyunk, a mentalitásunk, a kultúránk, a gasztronómiánk, az ízlésünk és egy kicsit a nyelvünk is különbözik, s vele a világnézetünk. A szerbek, a bunyevácok, a horvátok és a volt kolonisták meg a leszármazottaik közül is sokan hangsúlyozzák vajdasági mivoltukat – mint Balašević tette, aki dallal hirdette vajdasági öntudatát.

A nemzeti és a regionális identitás egyébként nem kibékíthetetlenek, lehet valaki magyar vagy szerb és egyúttal vajdasági is – azonban a jövő évi népszámláláson nem lesz módunk jelezni ezt. A vegyes házasságból születetteknek és a kétnyelvűeknek is választaniuk kell majd.

Rohamosan fogyatkozunk, nagy az elvándorlás, a vajdasági őslakosok jó része külföldön van, azoknak pedig, akik az elmúlt évtizedekben költöztek ide Likából vagy máshonnét, nincs érzelmi kötődésük ehhez a régióhoz. A multikulturális, többnyelvű vajdasági közösségi tudat a jövőben el fog sorvadni. A szerb politikusok máris szívesebben mondják „a Vajdaság” helyett azt, hogy „az északi szerb tartomány”. A kisebbségek jobban ragaszkodnak a vajdasági identitáshoz, a szerbek közül sokan inkább Szerbiához húznak, a régi montenegrói, boszniai, dalmáciai kolonisták azonban meghonosodtak nálunk.

És hová tűntek a jugoszlávok? Ők kihaltak, utódaik pedig már nem érzik a jugónosztalgiát, betagozódtak valamelyik nemzetbe; a kilencvenes évektől a magyar identitás is igen felértékelődött, a NER politikája pedig fülsértőn fölerősítette a nemzeti tudat retorikáját. Én még „jugoszláviai magyar irodalmat” tanultam az újvidéki egyetemen, ma ezt határon túli vagy délvidéki magyar irodalomként emlegetik.

Vojislav Šešelj egyébként, aki igazán ellenszenves egy politikus, Balašević halálakor azt mondta, hogy ő nem gyászolja ezt az énekest, aki elárulta a szerb népet. Nem fejtette ki, hogy mivel érdemelte ki az akkor még friss halott, a túlvilági vizeken hajózó Pannon Tengerész ezt a minősítést, de könnyű rájönni – pont azért, mert vajdasági volt, és erőteljesen megkülönböztette magát a szerb nacionalistáktól, sőt még magyar szavakat és mondatokat, bácskai és bánati szerbhorvát kifejezéseket is képes volt a dalaiba foglalni, gyakran magyar cigány muzsikusokkal is föllépett.

Más szerb vajdaságiak is akadtak szép számmal, akik hangsúlyozták regionális identitásukat, így Milan Konjović, a zombori festő, aki azt szerette volt mondani, hogy az ecsetjével keresztbe-kasul fölszántotta a Vajdaságot a síkságtól a magas égig. Az itteni magyar írók, költők, művészek mindig is ragaszkodtak magyarságuk konkretizálásához és megkülönböztetéséhez. Ha pedig megkérdezzük a mai fiatalokat, akik jó része Magyarországon jár egyetemre, vagy azokat, akik itthon vannak, szinte mind ki fogják emelni, hogy ők bizony vajdaságiak.

Aleksandar Popov újvidéki kutató szerint a nemzeti homogenizálás és az ország decentralizálásának eszméje ütközik ebben a már eldöntött népszámlálási kérdésben: „A nacionalisták úgy gondolják, hogy ha megengedett lenne a regionális identitás kifejezése, azzal a népszámláláson csökkenne a szerbek száma, ezen pedig ők sokat veszítenének.”

A Vajdasági Front egyébként szép nagy célokat tűzött ki maga elé: „határozottan ragaszkodunk mindenekelőtt az euroatlanti integrációkhoz, valamint Vajdaság fejlődéséhez, melynek értelmében a tartománynak saját igazságügyi, végrehajtói, törvényhozói tulajdonjoggal, saját vagyonnal, bevételekkel kell rendelkeznie. Követeljük az alkotmányos, jogi kötelezettségek tiszteletben tartását, az emberi jogok betartását, tehát mindazokat a dolgokat, amelyek mellőzve voltak az elmúlt időszakban.” (Branislav Bogaroški)

Még mindig léteznek törekvések arra nézvést, hogy megmaradjunk annak, amik vagyunk, és ezt politikailag is képviselni tudjuk. Bozsik Péter csantavéri születésű költőnk talán pesszimistán írta Dekódolt tartomány című versében: „Hány inger kell még, hány? / Hogy végképp elhidd: / a tartomány elveszett”?

RADICS Viktória