Amikor szűk két hete felröppent a hír, hogy a rendőrség előállította, majd harminc napra előzetes letartóztatásba helyezte Dijana Hrkalovićot, a politikát tisztes távolságból követők zöme csak vállat vont, hiszen ebben a letartóztatásban nem volt semmi különleges; legalább egy éve tudni lehetett, hogy be fog következni. Csak az nem volt világos, hogy mikor történik meg, és mi lesz a mondvacsinált indok.

A belügyminisztérium egykori államtitkára nem az a klasszikus ellentmondásos politikai szereplő, akiről el lehet mondani elképesztően szörnyű dolgokat is, de akinek voltak kimondottan jó lépései is a bukását megelőzően. Nem, kérem, Dijana Hrkalović ténykedése az államigazgatásban az első pillanattól az utolsóig botrányos volt.

Dijana Hrkalović karrierje rohamtempóban ívelt felfelé – és bukása is nagyjából ilyen gyorsan következett be. A pszichológiai végzettségű politikus 1987-ben született, de már huszonegy évesen, 2008-ban köztársasági képviselőjelölt volt Bogoljub Karić pártjának listáján. Hamarosan azonban pártot váltott, úgy érezte, céljai kiteljesedéséhez a Szerb Haladó Párt tagsági könyvecskéje tehet igazán jó szolgálatot. És a kezdetek szépen alakultak: már 2012-ben önkormányzati képviselő lett Belgrádban a haladók színeiben. Nem igazán tudni, mit csinált az ezt követő bő egy évben, annyi biztos, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság (Bezbednosno-informativna agencija – BIA) berkeiben kötött ki, amely szervezet hozzájárult ahhoz, hogy Dijana Hrkalovićot 2014. április 29-én a belügyminisztérium átvegye a saját állományába. Erre azután került sor, hogy egy rendkívüli parlamenti választást követően Nebojša Stefanović lett a belügyminiszter. Már egy nappal az átvételt követően, április 30-án a belügyminisztérium a belügyminiszter kabinetvezetőjének helyettesévé nevezte ki a huszonhét éves hölgyet, egy kalap alatt rendőrfelügyelővé nevezve ki hősnőnket, miközben mindenki elegánsan átsiklott afelett az aprócska tény felett, hogy Dijana Hrkalovićnak semmiféle rendőrségi tapasztalata nem volt…

A rendőri vezetők gyorsan megtanulták a fiatal nő nevét. Ahogyan azt is, hogy nem ajánlatos az útjába állni. Akkor sem, ha olyasmibe ütötte az orrát, ami munkaköri leírásában nem szerepelt, de akkor sem, amikor zokogva, magából kivetkőzve átkozódott egy meggyilkolt maffiózó holtteste felett a nyílt utcán…

Dijana Hrkalović egy évvel később már a bűnügyi rendőrség igazgatóságának titkára, majd hamarosan a belügyminisztérium államtitkára lett. Letartóztatásokat rendelt el, lehallgatásokra adott parancsot, eljárásokat indított el és állított le a tapasztalt rendőrállomány legnagyobb döbbenetére, tetteiben ugyanis a szakmai megalapozottság nem igazán játszott szerepet, az viszont érzékelhető volt tevékenységében, hogy cselekedeteinek mozgatórugója az egyik montenegrói maffiaklánhoz való vonzódás és a másikkal szembeni engesztelhetetlen gyűlölet…

Az olyan oknyomozó portálok, mint a KRIK vagy a Birn már évekkel ezelőtt is igyekeztek felfejteni, hogy tulajdonképpen mit is csinál Dijana Hrkalović, miért avatkozik olyasmibe, amihez semmi köze, miért lengi körül a maffiával való kapcsolat nem is olyan diszkrét bűze, miért veszi védelmébe minden kíváncsi kérdés kapcsán a belügyminiszter vagy akár az államfő maga…

Pedig az ő számlájára írták már 2016-ban például azt, hogy utasításokat adott a politikusok és újságírók titkos és nem mellesleg törvényellenes megfigyelésére… Egyes rendőrök emiatt feljelentést is tettek, de az ügyészség az ilyen okvetetlenkedéseket indoklás nélkül söpörte le az asztalról.

Aztán jött 2019 és a Krušik-botrány, amely a belügyminiszter apukájának furcsa ügyleteire világított rá, majd két hónappal később a Jovanjica-ügy (igen, ez az az ökobirtok, ahol tonnaszám terem a marihuána, meg nem erősített, de igen hangos suttogások szerint az államfő fivérének tulajdonában). Utóbbival állítólag Nebojša Stefanović vágott vissza Aleksandar Vučićnak az aput ért kényelmetlenségekért.

Mindeközben a montenegrói maffia Belgrádban ténykedő frakciói között mindenféle leszámolások zajlottak; úgy tűnik, a szerb rendőrség aktív támogatása mellett, amiben főhősnőnk legalábbis összekötő szerepet vitt a szervezett bűnözés és az állam legfőbb vezetői között. Takarított, ahol kellett, elrendelt, amikor kellett, lehallgatott, informált, s utóbb, úgy tűnik, bizonyítékokat is tüntetett el. Így történhetett, hogy az azóta már újra letartóztatott Veljko Belivukot 2018-ban minden vád alól felmentették egy gyilkossági ügyben, mert eltűntek a jelenlétét bizonyító videófelvételek, a helyszínen lévő DNS-nyomok „beszennyeződtek”, a szemtanúkra meg hirtelen felejtési roham tört rá…

Akárhogyan is, 2019 májusában Dijana Hrkalović váratlanul megszűnt államtitkárnak lenni a belügyminisztériumban, s nem sokkal később a bulvármédia is üldözőbe vette.

Volt azóta kormányátalakítás, a Stefanović és Vučić közötti frakcióharc állóháborúvá alakult, amelyben a belügyminiszter máig érthetetlen módon honvédelmi miniszteri tárcát kapott (erről írtuk korábban, hogy nyilván egymás becses szerveit szorongatják a felek az asztal alatt), de az államfő minden igényét kiszolgáló „sajtóban” megjelenő, a miniszter ellen irányuló támadások nem csitultak.

Aztán október 15-én a rendőrség bilincsben vitte el Hrkalovićot, aki másnap már egyhavi előzetesbe került, befolyással való visszaélés gyanúja miatt.

Kösz.

Ez a minősítés a korrupciós ügyek egyike, nem is a súlyosabbak közül való, pedig a jelekből ítélve sokkal súlyosabb is lehetne az a vádgyanú. A bulvármédia soha nem látott őrjöngésbe kezdett, az egykori államtitkár alulöltözött fotóit közli széltében-hosszában, arról „cikkeznek”, hogy kiknek küldözgette ezeket a felvételeket – egyszóval nagy a zaj, amelynek látható célja, hogy elterelje a figyelmet.

Mert amíg az államtitkári bugyiról folyik a szó, nem figyel senki arra, hogy a valódi cél vélhetően nem egy korrupt állami tisztségviselő megbüntetése, hanem az, hogy Hrkalović „jobb belátásra térjen”, és némi alku fejében saját egykori minisztere ellen valljon.

Vučić így végre megszabadulhatna Stefanovićtól.

És mielőtt bárki legyintene, hogy hát ilyen a hatalom, meg ilyenek a politikusok, azonnal szögezzük le: nem, nem ilyen, nem lenne szabad ilyennek lennie, nem normális és nem természetes az, hogy a politika és a maffia együtt ténykedik. Normáliséknál nem az.

És megint emlékeztetnénk: a vezetőinket mi választjuk. És azt teszik, amit mi megengedünk. Amíg engedjük.

KOCSÁNYOS Pálma