Másnap

Választottunk. Vasárnap itt is, ott is. Szerbiában is és Magyarországon is. Itthon köztársasági elnököt és parlamentet, az anyaországban csak az utóbbit. A technikai részletek némileg mások voltak, itthon fel is kellett öltözni, el is kellett menni a szavazóhelyre karikázni, az x-ekért pedig sokaknak még a kitöltéssel sem nagyon kellett fáradniuk, hiszen akadt lelkes segítség.

Mindkét országban a már eddig is regnáló hatalom kapott felhatalmazást arra, hogy folytassa a kormányzást. Noha eltérő konstrukciókban, de az ellenzék egyik országban sem volt képes még csak komolyabban megszorongatni sem a hatalmi szövetséget. Ennek ezernyi oka van, lehet és érdemes is elemezgetni, mindig hasznos, ha az embernek van némi többlettudása dolgokról, amelyekben él, de egy biztos: sem itt, sem ott nem lehet a választási eredményeket megkérdőjelezni.

A nép választott. És a nép ezt választotta, tehát ezt kell tiszteletben tartani.

Persze, lehet csalódottnak lenni. Lehet elkeseredni, hogy a többség miért nem úgy látja a világot, ahogyan a most kisebbségben maradtak. Lehet mondani, hogy a nép a már ismert rosszat választotta, mert félt az ismeretlentől. Vagy mert félt a közelben zajló háborútól. Félt a drágulásoktól, félt a hideg szobák rémképétől, elhitte, el akarta hinni, hogy az állam majd megvédi. Vagy ha arra nem is képes, de megoldja, hogy ne kelljen rögtön szembesülni azzal, hogy ez lehetetlen.

Mindenkinek, aki vasárnap ikszelt vagy karikázott, megvolt az oka arra, hogy miért oda szavaz, ahova. Merjük remélni, hogy legalább néhány percig gondolkodott, amikor kézbe vette a tollat. És bármennyire is örül vagy bánatos valaki, nem vonhatja kétségbe, hogy az, aki vele ellentétesen szavazott, azt nem a legjobb meggyőződéséből tette. Akkor is így van, ha elégedett a végeredménnyel, és akkor is, ha nem.

Voltak csalások? Voltak. Itt is, ott is. A hazai és nemzetközi megfigyelők majd megírják a jelentéseiket, tételesen felsorolják, hogy mit nem lett volna szabad csinálni a választási folyamatban, mit lehetett volna jobban, és mi volt teljesen rendben. De ne legyenek kétségeink: ha voltak is csalások, azok érdemben, ténylegesen nem befolyásolták a végeredményt. Egyszerűbben szólva: ekkorát nem lehet csalni. Néhány mandátumot igen, azt össze lehet „ügyeskedni”. Néhány százalékot. De nem ekkora győzelmet. Ehhez a nép kellett.

Az ellenzék szimpatizánsai (itt is és ott is) azt válaszolhatják erre, hogy igen, ez igaz, de a „népet megvezették”, hogy az ellenzéknek mindkét országban szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a könnyen elérhető tévécsatornák, a legnagyobb napilapok, a legnépszerűbb portálok rendre a kormányzó pártszövetségek szócsöveként működtek, ahol csak elvétve lehetett, ha egyáltalán lehetett ellenzéki politikust hallani. Igen, ez is igaz. Ahogyan az is, hogy Szerbiában is, és Magyarországon is azért (még) vannak olyan tévéadók is, lapok is, portálok is, ahol a szerkesztőségek igyekeztek eleget tenni a közszolgálatiság követelményeinek, ahol teret és helyet adtak a nem kormánypárti véleményeknek, megnyilvánulásoknak is. Persze, egy kicsit nagyobb kábelcsomagra kell előfizetni, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak (és igen, ez diszkrimináció, természetesen). Vagy persze, ahhoz kell számítógép, okostelefon, internet, ami ugyancsak feltételez némi anyagi ráfordítást (és ez ugyancsak diszkrimináció, mivel nem juthat el mindenkihez egységesen minden információ). De ne legyünk álnaivak, ezek a dolgok azért elérhetőek. Már ha valakinek igénye van erre.

És eljutottunk a kulcskérdéshez. Az igényhez.

Az emberek jelentős részének nincs igénye arra, hogy átfogóan tájékozódjon. Eszi, amit kap, amit az első gombon lévő csatorna az arcába tol, vagy amit ismerősei osztanak meg a Facebookon. Azt olvassa el, nézi, hallgatja meg (de csak röviden!), ami elsőként eléje kerül. És amit már megszokott, ami nem zavarja össze, nem zaklatja fel. Magyarán: ami nem készteti arra, hogy átgondolja a világról alkotott véleményét. Mert így kényelmesebb.

És ezek az emberek nem tudják (mert – egyelőre – nem akarják tudni), hogy nagyon kényelmetlen világ vár ránk. A háború itt van, a közvetlen közelünkben, akiket hatalomban tartottunk (ha tetszik: újrahatalmaztunk), az agresszorral kínosan szoros barátságot ápolnak, viszont a támadóval szemben állóktól várják az anyagi támogatást a nehéz időkben. Gyaníthatóan ez a támogatás nem lesz akkora, mint amekkora lehetne. Ilyen a világ rendje, ezt a hatalomban tartottak sulykolták belénk, higgyük tehát, hogy csak azoknak jut a segítségből, akik a segítővel egy véleményen vannak. (Ellentmondás? Ó, de mennyire!)

Mindkét állam, Szerbia és Magyarország egyaránt két kézzel szórta a pénzt a választások előtt, bebiztosítandó, hogy minél kevesebb legyen az elégedetlen. Na, ez a pénz most hiányozni fog. Meg az is, amit majd egyik ország sem kap meg másoktól. Sem az éppen háborúzó Moszkvától (mert kell neki is, a háború drága mulatság), sem Brüsszeltől, amely nem szereti, ha nem tartják tiszteletben az elveit. És jön az infláció, a drágulások, a fizetések meg majd nem emelkednek, elmaradoznak a húsz-harminc eurók, a nyugdíjak „kipótlása”, az ilyen-olyan támogatások, a mezőgazdasági juttatások, miközben a hirtelen belázasodott gyerekkel majd csak három nap múlva kapunk bebocsátást az orvoshoz; ha komolyabb bajunk lesz, majd akkor tudjuk kezeltetni, ha lesz rá pénzünk, a „privátnál”…

Gondolhatnánk, hogy ez lesz majd a szembenézés kora. A pillanat, amikor eszünkbe jut ez a furcsa, helyenként havas áprilisi vasárnap, meg a sorszám előtti karika vagy a karikába húzott iksz. De nem. Ez az újabb gyűlölködés kora lesz, amikor majd lelkesen gyűlöli a választópolgár azt, akit éppen gyűlölni felkínálnak neki.

És ez az igazi tragédia. Hogy csak a gyűlölet marad, egymás anyázása, a hibáztatás, az uszítás az ellen, aki mást gondol, mást eszik, mást visel, mást szeret.

Pedig a gyűlöletet nem lehet kenyérre kenni, fűteni sem, a boltban fizetni nem lehet vele.

Éltünk már meg háborúkat, inflációt, rossz éveket. Akkor legalább az erkölcsi fölény birtokosai lehettünk. Amit ugyancsak nem lehet megenni, s az, aki erkölcsi fölényben van, ugyanúgy fázik, mint aki nem.

Ez is demokrácia.

És amíg igényünk sincs rá, hogy másként legyen, nem is lesz. A másnap már csak ilyen. Eljön mindig, ha fejfájósan, hányingeresen is.

De majd elmúlik.

KOCSÁNYOS Pálma