Gyalázatos az, amikor egy önmagát politikusnak tartó közszereplő képtelen két-három, viszonylag egyszerű kérdésre világos és egyenes választ adni. A félrebeszélés már önmagában is gyalázatos. Gyalázatos az, ha egy újságíró végzi a munkáját, arról valakinek az a véleménye, hogy az gyalázatos. Gyalázatos, hogy erre csak gyalázkodással tud reagálni. Gyalázatos az, amit műveltek azokkal az újságokkal, amelyekre rátenyereltek. Ott persze nem is fordulhat elő, még véletlenül sem, hogy egy újságíró (valódi) kérdésekkel provokálja az önmagát politikusnak tartó közszereplőt, így nem is kell meglepődni azon, ha ő rácsodálkozik arra, hogy az újságírók szemtelenségükben odáig vetemedtek, hogy bementek irodákba (úristen!). Ráadásul nemcsak bementek, hanem volt pofájuk még kérdéseket is feltenni, amire az irodavezető összevissza beszélt, hablatyolt és hazudozott, mint egy kutyakomédiában. Gyalázatos az, hogy a 21. századi Európában egy önmagát politikusnak tartó közszereplő azt képzeli magáról, azt csinálhat, amit akar, csak arra a kérdésre kell válaszolnia, ami neki tetszik, és hogy a hazugságmunícióval megtöltött fegyvertárából arra lövöldöz, akire éppen akar. Gyalázatos az, hogy a szövetségeseivel együtt oda juttatták ezt az országot, hogy még annak egyik legnagyobb közvállalata is berezel két-három, viszonylag egyszerű kérdéstől, és nem mer azokra választ adni. Gyalázatos ez a kollektív maszatolás, de az az igazság, hogy a hazug embert mindig hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Így történt most is: épp ezzel a sunyi maszatolással adták meg a világos és egyenes választ arra, amire az újságírók kíváncsiak voltak. Az viszont, hogy ezzel az egész közösségükre szégyent hoztak ország-világ előtt, az valóban szégyenletes.
Jó volna ebből tanulni.
De ha nem, úgy is rendben van. Mi, független újságírók ezt a csatát annyiszor megvívtuk már, harcedzettek vagyunk. Tettek róla, hogy azok legyünk. Úgyhogy megvívjuk újra.
KÓKAI Péter
