Az emlékművek kőből, márványból vagy bronzból készülnek, mégis érzékenyek. Az emlékművek a kollektív emlékezet csomópontjait fogalmazzák meg, a megrendelő általában az állam, és a szándék nem ritkán az emlékezetkultúra manipulálása. A kollektív emlékezetnek van szóbeli formája is, ami az emberek elbeszéléseiből, emlékezéseiből formálódik, de az nincs kőbe vésve, és folyton alakul. Az írásos kollektív emlékezet is lezárhatatlan – ezt történészek, újságírók, politikusok, írók, költők, filmesek, művészek alakítják újra meg újra. A mindenkori kormányzat ebbe a kettőbe kíván beleszólni, jobbik esetben kikristályosítja azt, ami a népi emlékezetben forrong, rosszabbik esetben meghamisítja a történelmet.

A vajdaságiak kollektív emlékezetében, ami a huszadik század első felét illeti, két traumatikus csomópont van: az egyik a „hideg napok”, az 1942 telén bekövetkezett mészárlás, melynek során a magyar csendőrök és katonák zsidókat, szerbeket és romákat gyilkoltak le Újvidéken. A magyar bevonulás szinte mindenhol gyilkolással járt, az újvidéki ún. razzia emlékezete ennek sűrítménye. Az újvidéki tömeggyilkosság négy főbűnösét a háború után elítélték és kivégezték. A Duna-parton a Család nevű bronz emlékmű, Jovan Soldatović alkotása, amelyet 1971-ben emeltek, az áldozatok neveit 66 bronztáblán sorolja fel.

Amikor a partizánok győzelmet arattak, és Vajdaság területén is katonai közigazgatás lépett hatályba, 1944/45-ben megtorlás következett. Erről sokáig nem lehetett, nem volt szabad beszélni, csak suttogás formájában élt az esemény a kollektív népi emlékezetben. A partizánok bírósági eljárás nélkül számolatlanul kínozták és gyilkolták le a magyarokat, németeket, horvátokat, akiket a néphatalom ellenségének nyilvánítottak, és azt állították róluk, hogy a háború alatt együttműködtek a német és a magyar megszállókkal. Hivatásos és amatőr történészek, újságírók, írók szívós munkájának köszönhetően derült fény ezekre az elhallgatott tömeggyilkosságokra, mígnem a 90-es évektől emléktáblák, emlékhelyek kerültek a vajdasági temetőkbe. Szabadkán a Vergődő madár nevű bronz emlékmű, Kalmár Ferenc 1994-re datálható alkotása 1125 orvul meggyilkolt szabadkai civil személynek állít emléket. Azonban mindmáig olyan szerb hangokat hallani, hogy a feltüntettek áldozatok között háborús bűnösök – vagyis nyilasok – nevei is szerepelnek, sőt egyesek szerint a névsor „hemzseg” a háborús bűnösök neveitől, és erre bizonyítékok is vannak.

És most egy újabb emlékmű terve és előmunkálatai verik fel a port. Hosszadalmas huzavona után megszületett a határozat, hogy Újvidéken, nem temetőben, hanem köztéren, a Limánon felemelhető az újvidéki partizán megtorlás (elsősorban magyar, de nem csak magyar) áldozatainak emlékműve, ami szintén egy madár, egy fehér turul lesz, Szilágyi László márványszobra, és az lesz ráírva magyar, szerb és német nyelven, hogy „Minden ártatlan áldozat emlékére 1944-45”. Ezen az emlékművön végül is nem szerepelnek majd nevek, azonban létezett egy lista 1500 áldozatról (ezt mellékelték a kezdeményezéshez). Többek szerint, akik az emlékműállítás ellen tiltakozásokat szerveztek és szervezni is fognak – a hangadó az Október 23-a Antifasiszta Front nevű szervezet –, ezen a listán is föllelhetők magyar és nem csak magyar háborús bűnösök (nyilasok, csendőrök) nevei, amelyek közül az emlékmű ellenzői sokat föl is sorolnak. Egyfajta pártharc alakult ki: a kormányzó pártok – köztük a VMSZ – és híveik az emlékmű mellett foglalnak állást, az ellenzéki pártok – köztük a Szerb Radikális Párt – és az újvidéki civilek sokasága pedig ellene. A tiltakozásokon újvidéki polgárok, aktivisták és ellenzékiek vesznek részt. A megszállókkal kollaborálók, az usztasák, a magyar hadsereg tisztjei, a csendőrök nem „ártatlan áldozatok” voltak, állítják, pedig az ő nevük is szerepel azon a bizonyos listán.

A tiltakozók közül néhányan „politikai kereskedelmet” emlegetnek: ha a VMSZ támogatta, hogy Szabadka központjában szobor emeltessék I. Petar Karađorđević királynak, akkor ezért most cserébe a magyarok is emelhetnek emlékművet Újvidéken, ámbár korántsem a központban. Miloš Bešlin történész is „történelmi revizionizmusnak” tartja ezt az emlékműállítást. Szerinte két jobboldali ideológia, illetve Vučić és Orbán szándékai találkoznak ez ügyben is. Bešlin azt állítja, hogy nem lehet egy városban két ellentétes emlékmű – a Duna-partira és erre a most készülő limánira gondol; véleménye szerint az emlékmű állítói kihasználják az ártatlan áldozatokat, hogy velük fedezzék a háborús bűnösöket, tehát összemossák a hóhért meg az áldozatot.

Kiss Gyula, az újvidéki VMSZ tisztségviselője úgy nyilatkozott, hogy az összes nézeteltérés egyetlen hiányzó dokumentum miatt, egészen pontosan az ártatlan áldozatok nevét tartalmazó lista eltűnése miatt adódott. Hogy ez a bizonyos lista hogy s mind tűnt el, és ki állította össze, arról nincsenek információk.

Egyértelmű, hogy az újabb madaras (turulos?) emlékmű ügye politikailag befolyásolt, másrészt azonban az is igaz, hogy a vajdasági magyarok és a svábok rettenetesen megszenvedték a 44/45-ös megtorlást. Szinte mindannyiunk szűkebb-tágabb családjában akad legalább egy korabeli áldozat. Az is valószínű, hogy voltak a meggyilkoltak között nyilasok vagy nyilasszimpatizánsok, de voltak köztük teljesen ártatlan emberek is, mégpedig az utóbbiak voltak sokkal, de sokkal többen. A tiszteletre méltó antifasiszták és a szerb történészek is hajlamosak megfeledkezni a partizánok rémtetteiről. Érthető, hogy a magyar, német, horvát áldozatok utódai sérelmezik az igazságtétel hiányát, de az is érthető, amikor a nyilasok és usztasák ártatlanként feltüntetett nevei miatt tiltakoznak a szerbek.

Kérdés azonban, hogy a politikai érdekek hálójában vergődő kollektív emlékezet nem betegszik-e meg még jobban, ha „rossz orvosok” kezelik a történelmi traumákat. Az emlékművek érzékenysége arra figyelmeztet, hogy nacionalista, a nemzeti sérelmeket feltépő hozzáállással csak elmérgesítjük a sebeket. Ennek a vesztese pedig a többnemzetiségű Vajdaság.

 

 RADICS Viktória