A képviselőház megalakulása után záros határidőn belül fel kell állnia az új kormánynak. A Megmondóember már korábban bejelentette, hogy komoly változások lesznek a minisztériumok élén, s csupán néhányan fogják „túlélni” ezt az átmeneti időszakot. Az esélyesek között van az eddigi kormány első hölgye, valamint a főváros volt polgármestere, akinek visszavonták a doktorátusát. Az akkori plagizálási botrány ellenére Vučić pénzügyminisztert csinált belőle, újabban pedig egyik esélyese a miniszterelnöki tisztségnek.

Valószínűleg sokkal hosszabb azoknak a listája, akik kénytelenek lesznek átengedni a foteljukat másoknak. A hatalom azonban édes dolog, s akik csak tehetik, igyekeznek minél erőteljesebben kifejezni a Vezér iránti hűségüket és ragaszkodásukat. Ebben a tülekedésben magasan az élen jár Aleksandar Vulin volt védelmi, most pedig belügyminiszter, akinek a politikai múltja nem kimondottan makulátlan. Szerbia (talán) legsötétebb korszakában, tehát a miloševići uralkodás éveiben ő volt a Feleség első számú munkatársa és barátja, aki gondolkodás nélkül követte a Nagyasszony utasításait. Az akkori Szocialista Párt mellé alakított Jugoszláv Egyesült Baloldal prominens egyéniségeként „szerette volna látni azt a rezsimet, amelyet nem tud kiszolgálni”.

Az egykori DOS-t vezető Demokrata Párt tíz évvel ezelőtti csúfos választási bukása után Vulin is elérkezettnek látta a színre lépés idejét. Először, 2008-ban, átigazolt a Szerb Szocialista Pártba, majd pedig tíz év múlva – látszólag – kilépett ebből, a ma már igen kevés vizet zavaró politikai tömörülésből, és létrehozta a Szocialista Kezdeményezés nevű pártot.

Már előtte is volt önkormányzati képviselő, vállalkozó, mígnem tíz évvel ezelőtt vásárolt egy háromszobás lakás, ami sokaknak szúrta a szemét, hiszen ahogyan azt a KRIK nevű civil szervezet kiderítette, 123 000 eurót fizetett érte, de a pénz eredetével a mai napig nem tudott elszámolni. Eleinte azt hangoztatta, hogy a felesége Kanadában élő nagynénjétől kérte kölcsön az összeget, majd pedig mindenféle zagyva magyarázattal igyekezett elterelni a figyelmet a témáról.

Közben zajlott a politikai élete, és több községben is tevékenykedett. Az illetékes állami szervek azonban nem kevesebb mint kilenc alkalommal megállapították, hogy – államnyelven szólva – „mućkázott” a kampánypénzekkel. Az ellene indított szabálysértési eljárások azonban valahol „elpihentek”, s azóta sem kerültek a nyilvánosság (és az igazságügyi szervek) elé. Érdekesmód ez senkinek sem tűnt fel. Főleg azoknak a polgároknak nem, akik emlékeznek a kilencvenes évekre, s még nem felejtették el a Nagy-Szerbia létrehozása vérgőzös kísérletének szereplőit, akik egymásról sokat tudtak/tudnak, tehát nem érdekük gáncsot vetni egymásnak. Érdemei a védelmi miniszteri székhez juttatták, újabban pedig a belügyi tárca élén igyekszik „valaki” lenni. Kevés sikerrel. Erre lehet következtetni abból is, hogy a jelenleg folyó kormányalakítási tárgyalások folyamán a neve sehol sem merült fel. Ennek mintegy ellensúlyozására – érdemes megfigyelni – igyekszik minden módon szem előtt lenni. A makkhetesi balhét követően, természetesen a rendőrök szoros gyűrűjében, elmondta a szokásos hazafias szövegét, de a helyzet azóta sem sokat változott.

Az ország, a nemzet, de főleg a köztársasági elnök iránti mélységes elkötelezettségét lépten-nyomon hangoztatja. A napokban hosszabb interjút adott az egyik, nem túlságosan ismert lapnak. Mondandójának szembeszökő eleme, hogy minden bekezdésben az alázatot is túlszárnyaló hűséggel beszélt Aleksandar Vučić tevékenységéről, miközben nem felejtette el hangsúlyozni, hogy neki (mint belügyminiszternek) megdönthetetlen bizonyítékai vannak arra vonatkozólag, hogy elődje idején igenis lehallgatták az elnököt.

Nem kell túl éles eszűnek lenni ahhoz, hogy szemet szúrjon, így fejezi ki (természetesen a neve említése nélkül) Nebojša Stefanović jelenlegi honvédelmi és volt belügyminiszterrel kapcsolatos negatív véleményét.

Az szinte természetes, hogy Oroszország számára érinthetetlen, a koszovói albánok pedig kizárólag siptárok. Ez a megnyilvánulás azonban lehet akár az értelme tükre is, az azonban egy kissé meghökkentő, hogy – szerinte – csak akkor lesz biztonságos a Nyugat-Balkán, amikor minden szerb egy országban fog élni.

Akik még nem felejtették el a kilencvenes évek háborús célját, annak három városnév tolul elő az emlékezetéből: Karlovac–Karlobag–Ogulin. Vagyis Nagy–Szerbia nyugati határa, amelyről egy elítélt háborús bűnös oly nagy előszeretettel és sokat beszélt.

Ez a többrétű elkötelezettség azonban semmiképpen sem fér az Európai Unióba való  igyekvés képébe. Márpedig az államelnök nemrégen több alakalommal is kijelentette, hogy Szerbia tovább szeretne haladni az EU felé vezető úton, de ennek érdekében nem hajlandó feladni Oroszországgal való barátságát. Ezt a hintapolitikát hetven évvel ezelőtt egy géplakatos igen eredményesen alkalmazta, csakhogy akkor merőben más volt a helyzet.

Az, hogy sikerül-e folytatni, és ha igen, meddig a „balra kacsintok, de jobbra fordulok” ügyeskedést, nem tudni. Tény azonban, hogy egyik variációba sem fér bele a jelenlegi belügyminiszter. S éppen ezért az ínszakadtáig szem előtt maradása nem más, mint az illető politikai hattyúdala.

 BOTH Mihály