„Nem vagyok ugyan majdányi vagy magyarmajdányi, ahogy mostanában írják, csak bánáti, de vannak majdányi ismerőseim. Többször jártam ott, elmentem egészen Rábé végéig, az utolsó háznál ott volt a hármas határ meg a határkő, mellette egy katona állt. Néhány éve határátkelő nyílt Magyarország, azaz Kübekháza és Románia, illetve Óbéba felé. Olyan falu, mint a miénk, elhagyott, omladozó házakkal. A fiatalok elmentek a jobb megélhetés miatt, mert a kevéske földből nem lehet megélni, munkát pedig sem helyben, de a közeli városokban sem kapni.”

(Évtizedek óta Szabadkán élő ismerősöm kommentálta így a friss hírt a majdáni házak bontásáról.)

Az otthon melege

Hónapokkal ezelőtt, amikor az egyházaskéri égő házról írtam, a magam módján jeleztem: a helyzet csak romlani fog. Sajnálom, hogy igazam lett, hiszen nemrég maga Pásztor István, a VMSZ és a Tartományi Képviselőház elnöke járt ősei falujában, Magyarmajdányon, hogy megtekintse a helyi temetőben végzett rombolás, vandál pusztítás nyomait. Akkor ő és a többi illetékes is a térségbe özönlött közel-keleti és afrikai migránsokat gyanúsította a rombolással, és erélyes intézkedések megtételét helyezték kiáltásba. Mondták, hogy az esetről tájékoztatják a belügyminisztert. Magyarán: a hatalom részeként magát a hatalmat. A minisztert vagy államtitkárt – mindegy. Furcsállottam – szóvá is tettem – ezt az egymás közti, hatalmi pártok és koalíciós partnerek vezető tisztségviselői közötti üzengetést. Jobb helyeken a közös kormányzás, a hatalom együttes gyakorlása nem így működik. Ott gyors és hatékony cselekvés jön üzenetváltás helyett.

Nézem most, ahogy a markológép nyolc egykori családi házat rombol le a Petőfi nevét viselő majdányi utcában a tulajdonosok, pontosabban az örökösök belegyezésével. A képernyőn, a nyilatkozó politikusok mögött porolnak az egykori falak, az ablakokat és ajtókat pedig már korábban eltávolították. Vagy a helyiek, vagy a migránsok. Kerítést sem látni már, és gyümölcsfákat sem, pedig azok egykoron voltak, és nemcsak a termésük, hanem az árnyékuk is része volt a falusi életnek. Az otthon melegének zálogaként ültették és ápolták azokat az ősök. Ki tudja, hány gyerek játszott egykor az udvaron, a fák alatt, hány majdányi fiúcska mászott fel rájuk, hogy kifossza a madárfészkeket. Most porlanak a falak, az egykori vertfalú és tégla- vagy vályogházak helyén majd új házak épülhetnek. Marad a placc, a telek, amely nyilván gazdát cserélhet. Aprópénzért, bagóért, ha lesz, aki odaköltözik a hármas határ közelébe, mivel sem vízvezeték, sem szennyvízcsatorna-hálózat nincs, de más infrastruktúrával sem büszkélkedhettek a majdányiak. A határátkelőnek köszönhető a járható út, de az utolsó vonat már régen elpöfögött a helyiek részéről csak Sasülésnek (Sasillés) nevezett feltételes megálló előtt. Az országhatár már egy évszázada elzárta a települést a természetes hátországától. Ahogy most a drótkerítés az anyaországtól.

A kemence és a kuckó

Szolgálati úton, újságíróként, de magánemberként is többször jártam a hármas határ körüli falvakban. Beszélgettem az akkori legidősebb majdányi lakossal, Pásztor bácsival is (igen, ő a föntebb említett politikus apai nagyapja volt), aki már nagyot hallott, kiabáltunk egymással. Ő a meleg kuckóban ült, a fűtött kemence és a fal között, és első világháborús élményeiről mesélt. Aludtam aztán egyszer Török barátom apósáéknál is, amikor befútta az utat a hó, és vendéglátóim ott marasztaltak. Annak a kemencének a melegére is emlékszem. Meg a Pópityék vendéglőjére, egy báli mulatságra. Na és arra a nyári riportútra is, amikor a hirtelen jött vihar és a jégeső elverte a majdányiak maghagymáját. Akkor nehéz ősz és tél elé néztek az ott élő emberek.

Azokban az években, a múlt század utolsó évtizedeiben még volt élet a faluban. A focicsapat, a Tromeđa (Hármas határ) is létezett, a helyi közösség lehetőségeihez mérten foglalkozott a falusiak életével, ahogy a helyi Csányi Gyuri is az állami birtok, illetve szövetkezet mindennapi gondjaival.

Talán két-három éve, hogy a migránsok megjelentek a hármas határ térségében, Románia és Magyarország között, a határon ugyanis nem emeltek drótkerítést, így az a zöldhatár átjárhatóbbnak tűnik számukra. A határhoz közeli többi településen sem jobb a helyzet, hiszen Horgos, Királyhalom vagy Kelebia is hasonló gondokkal küzd. A rendőrség havonta egyszer ugyan megjelenik, nagy csinnadrattával összefogdossa az illegális bevándorlókat, és autóbuszokon visszaszállítják őket az ország déli részében kialakított befogadóközpontokba. A belügyminiszter az ilyen látványos akcióknál általában személyesen van jelen, és nyilatkozik a tévék kamerái előtt. Az ilyen látványos akciók miatt nevezik belgrádi kollégáim látványrendőrségnek és látványminiszternek a belügyieket és főnöküket. Igaz, hogy Vulin úr minden ilyen alkalommal kijelenti, miszerint „Szerbia nem lesz az illegális bevándorlók parkolója”, de utána semmi sem változik. Közben meg az elhagyott majdányi házakat lelakják, lerombolják a Nyugat-Európába igyekvő migránsok.

A pártelnök igaza

Nem tudom feledni azt a markológépet, meg a majdányi házak csupasz falait. Egyetértek a helyszínen nyilatkozó Pásztor Istvánnal, hogy „Szerbia déli határain kell megállítani a migránsokat”, és ez jelenleg a rendőrség dolga lenne. Igen ám, de vagy a határ túl hosszú, vagy a rendőr kevés, esetleg valamiféle hallgatólagos megállapodás, netán szóbeli utasítás alapján vagy (ne adja az Isten!) kenőpénz fejében engedik be az országba ezeket a szerencsétleneket. Ha valóban szerencsétlenek, bár erre egyre kevesebb a bizonyíték, hiszen újabban főképpen életerős, 20–30 éves egyedülálló férfiak érkeznek, míg korábban családosan jöttek: feleségestől, gyerekestől. Az, hogy a tehetősebbeknek taxira is jut pénzük, alighanem ugyancsak elgondolkodtathatná a belügyi illetékeseket. A taxisok meg az itteni szállásadók csupán a munkájukat, bejegyzett tevékenységüket végzik. Az is érdekes egyébként, hogy Bujanovactól Szabadkáig egyetlen autóbuszon sem ellenőrzik, hogy illegálisan az országba érkezett személy akad-e az utasok között. Meg sem próbálják kiszűrni az Európai Unió országai felé igyekvő külföldieket.

Mi itt, Szerbia és Magyarország határa közelében már csak a következményekkel foglalkozhatunk. Bonthatjuk őseink házait, hogy ne tudjanak a migránsok az eső és a hideg elől behúzódni azokba, hogy az elhagyott családi örökséget ne rongálják, a régen elhunyt nagymama bútorait ne tüzeljék fel. Nyilván nem ez a megoldás. Vagy le kell majd rombolni egész Magyarmajdányt?

Azt a tényt, hogy anyaországi támogatásból fedezik a majdányi házak bontási költségeit, már a mostani aranykor amolyan járulékos káreseteként könyveljük el.

 NÉMETH János