Harminchat évvel ezelőtt, vagyis 1986. szeptember 23-án és 24-én az akkor még tekintélyes napilapnak számító Večernje novostiban megjelent a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memoranduma, amelyen a testület tizenhat prominens tagja csaknem egy évig dolgozott, és lényegében a szerb nép további létének stratégiáját, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság társadalmi-politikai és gazdasági állapotát taglalta.

Már a közzététele napján óriási vihart kavart nemcsak politikai körökben, de alaposan megosztotta az akkor még egy országnak számító Jugoszlávia közvéleményét is.

A dokumentum tulajdonképpen a csírája volt az évtizedek (évszázadok?) óta lappangó nacionalizmusnak, és csupán egy kirobbantó okra volt szükség, hogy a felszínre törjön. Akkor még csak kevesek rettegtek annak várható következményeitől, de mindössze egy év múlva, amikor Ivan Stambolić, Szerbia akkori elnöke lemondott a posztjáról, s helyébe a politikai körökben kevéssé ismert, požarevaci születésű, de montenegrói gyökerekkel rendelkező Slobodan Milošević került, kiderült, hogy az akkor már hírhedtté vált memorandum az új vezér politikájának alapját képezi.

A memorandum készítői tizenhat oldalon arról igyekeztek meggyőzni mindenkit, hogy a korábbi évtizedekben, évszázadokban a szerb népet elnyomták, mindegyik társadalomban harmadlagos szerepet osztottak rá, mi több, a titói korszakban igyekeztek elhorvátosítani őket. Ennek alátámasztására – többek között – példának hozták fel, hogy a boszniai, montenegrói, horvátországi szerb nemzetiségű írók csak akkor publikálhattak, ha önmagukat boszniai (montenegrói stb.) irodalmárként aposztrofálták.

Az 1974-es alkotmányt is, amely rendelkezései – szerintük – túl sok jogot biztosított elsősorban a két tartománynak, azt a célt szolgálta, hogy az ország fővárosának (Belgrádnak) hatásköre alól kivonják a többi köztársaságot, valamint Vajdaságot, illetve Koszovót és Metóhiát, s ezzel lényegében látványosan gyengítsék a szerb nemzet erejét.

Jóformán még meg sem száradt a tinta a Memorandum lapjain, az egyház máris teljes mellszélességgel mellé állt, s fennen hangoztatta, hogy „veszélyben van a szerbség”.

Ilyen támogatás mellett Slobodan Milošević mindent elsöprő bátorságra tett szert, s a rigómezei csata 600. évfordulóján a Gazimestanban rendezett hatalmas ünnepségen elmondta az ország számára sorsdöntő beszédét, amelyben egyértelművé tette, hogy küszöbön áll a fegyveres harc a többi köztársaság, de elsősorban a tartományok ellen.

A következményeket ismerjük: több mint százezer halott, nagyjából hárommillió otthonából elűzött vagy elmenekült ember, romokba dőlt gazdaság, évekig tartó nemzetközi kiátkozottság és olyan méretű (187 000 százalékos) infláció, amelyet a föníciaiak által kétezerhétszáz évvel ezelőtt kitalált pénz történetében csak egyszer, a második világháború után Magyarországon tapasztalhatott meg a világ.

A fentiek, minden eseménytől elszigetelten, igen sokszor lerágott csontot képezhetnek, azonban fel kell eleveníteni az akkori történéseket, ha fel akarjuk fedezni az összefüggéseket egy, a napokban megjelent dokumentum és a szóban forgó memorandum között.

A közelmúltban ugyanis néhány akadémikus „megalkotta” a Koszovó és Metóhia Védelmében Történő Tömörülésről Szóló Kiáltványt. Ennek a lényege, hogy – szerintük – sürgősen meg kell változtatni Szerbia ezirányú politikáját, és minden eszközzel Koszovó és Metóhiának a szerbiai alkotmányos és jogrendszerben való teljes mértékű visszaillesztését kell szorgalmazni.

A dokumentum bemutatása alkalmából szervezett gyűlésen megjelent az ellenzék néhány vezetője is. A kiáltványt az a Matija Bećković ismertette, aki Zentán történő születésével olyannyira elkötelezte maga iránt a várost (és polgárait), hogy tizenkét évvel ezelőtt díszpolgári címmel tüntették ki annak ellenére, hogy a városból szinte csecsemőként való távozása óta egy szalmaszálat sem tett keresztbe a Tisza-parti település érdekében. Másrészt egyáltalán nem titkolta és titkolja szélsőjobboldali, royalista politikai hitvallását. Az utóbbi lényegében semmilyen problémát sem képez, hiszen joga van hozzá. Annál is inkább, mert az apja az ő születésekor a zentai helyőrség királyi tisztje volt, s nyilvánvaló, hogy érzelmi szálak kötik az egykor volt szerb királysághoz.

A gondot csupán két szó jelenti: …minden eszközzel…(!) Ebből nem nehéz kihámozni a szándékot, miszerint „szükség esetén” akár fegyverrel is vissza kell szerezni a volt déli tartományt.

A megfogalmazás más logikai bukfencet is tartalmaz. Ha valamit „vissza kell szerezni”, az azt jelenti, hogy az aktuális alkotmány és a politikai nyilatkozatok ellenére ez a valami már nem tartozik Szerbiához.

A kiáltvánnyal kapcsolatos reagálások némi derűlátásra adnak okot, ugyanis nemcsak a hatalmi, hanem tudományos körökből is – finoman szólva – markáns vélemények jelentek meg. Nevezetesen olyasmik, hogy vajon a kiáltvány szerzői hajlandók lennének személyesen vagy legközelebbi családtagjaikkal kivonulni az első arcvonalba? Ahol Rejtő Jenő Igazi Trebitse szerint „igazi golyókat lőnek”? Vagy a Teraziján az állam által biztosított jólétből szórják a kocsmai intelligenciát?

A kiáltványhoz, mintegy megrendelésre, „csatlakozott” a prištinai kormány külügyminiszter asszonya, aki az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Vučić ugyanúgy tervezi lerohanni Koszovót, mint ahogyan azt Putyin tette Ukrajnával. Azt azonban mindkét harcias fél szem elől téveszti, hogy egy esetleges Koszovó elleni katonai akció Szerbia végzetét jelentené, hiszen Belgrád egyszer már megtapasztalta, mit jelent fegyveresen szembeszállni a NATO-val.

Az uralkodó nómenklatúra egyes tagjai, pontosabban Nebojša Stefanović honvédelmi miniszter szerint, akinek a talpa alatt nemrégen igencsak égett a talaj, a kiáltvány szerzőinek alig leplezett célja megbuktatni Aleksandar Vučićot.

Akárhogyan is van, reméljük, hogy a néhány okos(kodó) akadémikus által megfogalmazott iromány nem lesz Memorandum II., annak minden, harminchat évvel ezelőtti következményével.

BOTH Mihály