Beszélgetés szentmihályi fiatalokkal

Rossz út, léleksimogató táj vezet Magyarcsernye felől Szentmihályra. Imádtam azt a kátyús utat, alig tudtam betelni a nyáj, gulya, esetleg az előttem haladó, legelőről eltévedt kisborjú látványával, a gazdag madárvilággal, közben megszülettek a gondolataim egy-egy magyarórához. Volt szerencsém egy évig utazni a mintegy 500–600 lelket számláló faluba, így ismertem meg sok értékes embert.

Kezdeném a nyolcadikos tanulók bemutatásával: Bibu Tara, Haladi Anita, Pakai Ricsárd és Trankulov Anasztázia. Igen, mindössze négyen vannak, még nem igazán tudják, hogy hova vezet az útjuk, kételyek között terveket szövögetnek a továbbtanulás terén. Egy biztos: mind a négyen szeretik a szülőfalujukat, de már felismerték, hogy itt nem sok lehetősége van egy fiatalnak.

– Büszkék vagyunk arra, hogy működik az általános iskola, hiszen egyre gyakoribb, hogy a kis lélekszámú iskolákat bezárják. Minden vasárnap van mise, amit egy indonéz származású pap tart, szeretek templomba járni. A faluban két sportra van lehetőség, az egyik az asztalitenisz, a másik a futball. Én asztaliteniszezek, de a focit is szeretjük, így gyakran járunk meccsekre. Ami szerintem probléma, hogy a legidősebb csapatban csak egy idevalósi játékos játszik. A jövőmet nem tudom itt elképzelni, de ha vidékre vágyom majd, biztos visszatérek ide – meséli Tara.

– Szeretek a falumban, mert itt csend van, és nyugalom. Jelen pillanatban úgy gondolom, hogy szakács szeretnék lenni. Jártam már Svájcban, nagyon tetszett ott, az a vágyam, hogy ott élhessek – csatlakozik a beszélgetésünkhöz Anasztázia.

– Meg szeretném említeni a tanár házaspárt, Mavrákékat, akik az iskola pedagógusai voltak, fiuk pedig a híres operaénekes, Mavrák Béla. Szerintem kevesen tudják, hogy a falunk szülötte, mi pedig nagyon büszkék vagyunk rá. Szeretek Szentmihályon, de úgy gondolom, hogy a külföld több lehetőséget rejt – mondja Anita.

Végül Ricsi is csatlakozik a beszélgetéshez: „Szerintem pedig nagyon szép a galambászok rendezvénye is, a kiállítás, ahol galambokat, baromfikat és nyulakat lehet megtekinteni. Nem tervezek külföldre menni, de ha valami jobb munkalehetőség adódik, akkor szóba jöhet.”

A szentmihályi Sonja Marinković Általános Iskolának összesen 43 alsós és felsős tanulója van. Kis lélekszámú iskola jelentős sikerekkel, ugyanis tavaly több országos versenyen is képviseltették magukat. Az iskolában többek között média szakcsoport is működik. Lehet, hogy itt vannak a jövő újságírói, fotósai? Készségesen fotóznak, amíg én Gulyás Viktória szentmihályi fiatallal beszélgetek az iskola udvarában.

Viktória az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének másodéves hallgatója, a Szentmihályi Ifjúsági Szervezet (SZISZ) alelnöke, aki örömmel fogadta a felkérést erre a beszélgetésre a falusi fiatalok lehetőségeiről, problémáiról.

– A fiatalok összetartóak, az ifjúsági szervezet által pedig próbálunk olyan programokat szervezni, amelyekkel kicsit felpörgetjük a falusi fiatalok életét. Ünnepekhez kötünk különböző kvízeket, közkedveltnek számít a Rabszolgavásár nevű játékunk. A diszkótermünkben kéthetente szervezünk bulikat, mellette található a játékterem, ahova hétköznap is elmehetnek a fiatalok billiárdozni, csocsózni, pikádózni és barátkozni – mondja.

Mivel szinte mindenki magyarul beszél a faluban (ízes ő-vel – hangsúlyozza büszkén Viktória), a szerb megtanulása, gyakorlása elmarad, késik, így a legtöbben úgy indulnak középiskolába, hogy hátrányban vannak emiatt.

Ami a munkába állást illeti, itt sem könnyű. Sokan foglalkoznak földműveléssel, konyhakertészettel. A fiatalok a nyári szünetben eljárhatnak napszámosként dolgozni, és megkeresik maguknak a zsebpénzt.

Szerencsés a falu földrajzi elhelyezkedése, mindössze 12 kilométerre van Nagybecskerek, sokan utaznak oda gyárakba dolgozni.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve, ha befejezed az egyetemet? – kérdezem végül Viktóriától.

– Itt képzelem el a jövőmet, ebben a kis faluban. Vágyam, hogy egy nap a helyi iskolában taníthassak, ha lesz még gyerek, mert sajnos fogyunk. Sosem tudjuk, mit hoz a jövő, de ha egy mód van rá, az ittmaradás mellett döntenék, hiszen szeretem a falut, szeretek itt élni, ismerősök, barátok vesznek körül. Újvidéken is, a kollégiumban olyan tanulókkal élek együtt, akik szintén itt képzelik el a jövőjüket. Itt szeretnék családot alapítani, és a gyermekeimnek hasonló gyerekkort kívánok, mint amilyen az enyém is volt. Úgy gondolom, hogy külföldön csak a munkáról szól az élet, kevés a szabadidő. Meleg otthont csak a szülőföld adhat. Igazából olyan kilátástalan a jövő, hogy nem is tudok hosszú távra tervezni, csupán bízom abban, hogy majd kedvezően alakulnak a dolgaim. Ha mégis úgy történne, hogy a diplomálásom után gyárban kell dolgoznom, akkor pakolok a bőröndbe, és irány a nagyvilág, ahol meg is fizetik a gyári munkát – válaszolja.

Legyen az ember 15, 25 vagy akár 35 éves, a történet ugyanaz: nem tud tervezni, csak küzd, és bízva bízik, hogy majd lesz valahogy. A szülőföldhöz való ragaszkodás tart itt a legtöbbünket, nem a lehetőségek.

 KOVÁCS KUSZLI Angéla