A munkátlanság dicséretét szeretném zengeni. Azt a drága időt, amikor nem kell semmit sem csinálni, amikor csak úgy vagyunk, szabadon; lustálkodhatunk, fecserészhetünk, olvasgathatunk, keresztrejtvényt fejthetünk, főzőcskézhetünk, kirándulhatunk – ahogy kedvünk tartja. A szerbeknek van egy nagyon jó szavuk erre: dokolica – ez a ráérő időt jelenti, amikor az embernek nincs semmi dolga. A mediterrán világban komoly kultúrája van a dokolicának, a semmittevésnek – az emberek nap mint nap összejönnek, beszélgetnek, sakkoznak a parkban, kártyáznak vagy csak üldögélnek és bámészkodnak, elvannak. Az én gyerekoromban Bezdánban még megvolt a „kiülés” szokása: ilyenkor a nagymamám estefelé kivitte a ház elé a padot, és a szomszédok, az utcabéliek odajöttek beszélgetni. Sötétedésig eltartott a terefere. (Persze, akkor még nem volt tévé, sem telefon.) Azóta tudom, hogy a ráérő órák a legértékesebbek az ember életében.

A mai, materialista világban pont a fordítottját sulykolják: a munkát, a termelést, a teljesítményeket, az iparkodást értékelik. Mi több, alapkövetelmény, hogy a polgár gürizzen, és még csak ne is panaszkodjon. A kapitalizmus olyan társadalmi rendszer, mely egyenesen hajtja, hajszolja az embereket. A „neoliberalizmus” bizonytalanságban tartja és versenyre kényszeríti, egymás ellen hergeli a polgárokat, emellett töméntelen adminisztrációs terhet zúdít mindenkire. A kapitalista cégeknél rengeteget kell dolgoznia igazgatónak is, menedzsernek is, könyvelőnek is, munkásnak is, és többnyire gyorsan. Szinte mindenki túlterhelt – ennek jele a krónikus stressz, mely különféle testi betegségek kiváltója. A stressz ma népbetegségnek tekinthető. A hajszolt, túlórázó, kevés szabadnappal rendelkező munkás pedig stresszes ember: feszült, izgulós, rohangálós, aki aztán pihenni is csak félájult állapotban tud, sörrel a kezében a tévé előtt, teljes passzivitásban.

A globalizáció világában a mi szegényes régiónkban felettébb súlyos a helyzet: növekszik a munkanélküliség, csökkennek a szociális támogatások, a munkások jogai igen korlátozottak, a nők nem bírnak otthon maradnia a gyerekkel. A munkásember nem irányíthatja, nem kormányozhatja az életét, ki van szolgáltatva a munkaerőpiacnak, és nincs alatta védőháló. Nagyon sok ember érzi úgy, hogy nem lehet a saját sorsának kovácsa, egyre kisebb hatása van a saját életére. Szinte állandóan a gazdasági és a politikai válság fenyegetésében élünk, következésképp a megélhetésünk permanens veszélyben van. A lakhatás, a rezsi, az egészségüggyel és az oktatással járó kiadások emelkednek, a jövedelmek reálértéke csökken. A középosztályra nehezedő nyomás az 1980-as évek óta minden országban fokozódik, különösen mifelénk, a szegénység pedig megállíthatatlanul terjed.

A munkátlanság dicsérete nem a munkanélküliség dicséretét jelenti természetesen, hiszen ez utóbbi az egyik legsúlyosabb stresszforrás. E pillanatban több barátom és családtagom van munka nélkül – valamennyien egyetemi végzettségű, stramm emberek, akik nem voltak elég találékonyak a neoliberalizmus társadalmában, vagy egyszerűen csak nincs szerencséjük. Én magam sem rendelkezem állandó munkaviszonnyal. Tartós munkanélküliség és labilis anyagi helyzet esetén megduplázódik az agyvérzés és a szívinfarktus kockázata, de aki csak fél, hogy esetleg elbocsájtják, az is egészségügyi ártalmakkal számolhat. Egy agykutató szerint a szegénység valóságos idegméreg.

Az egyszerű embernek az az érzése, hogy a demokráciát a nagy cégek haszna és a gazdagok további gazdagodása érdekében tartják fönn. Joseph E. Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász így foglalta össze, hogy mi a nagy helyzet: „a kapitalizmus képtelen valóra váltani, amit ígért, de szállítja mindazt, amit nem: egyenlőtlenséget, környezetszennyezést, munkanélküliséget…” A gazdagok számára azonban a kapitalizmus a lehető világok legjobbika. A világ milliárdosai például a Covid–19 alatt kialakult gazdasági válság közepette jelentősen növelték a vagyonukat, miközben sok ember elveszítette a munkáját. „Amerika kevésbé demokrácia, mint amennyire oligarchia”, mondta egy másik Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman, és jól tudjuk, hogy ez a mondat Szerbiára és Magyarországra, de még a mi kis Vajdaságunkra is vonatkozik.

Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos „globalizált materializmusról” beszél, és az munkások stresszelése mellett az egyik legnagyobb bajnak az emberi kapcsolatok elromlását, a közösségi érzések kimerülését tartja, aminek az oka a közösségek szétverése, szétfoszlása. Szerinte a kapcsolatok megszűnése járványszerűen terjed. „Az a társadalom, mely nem értékeli a közösségi érzéseket – írja –, azt az igényt, hogy tartozzunk valahova, gondoskodjunk egymásról, és érezzük, hogy gondoskodó energia áramlik felénk, hátat fordít az ember lényegének.” Ma majd’ mindenki individualista, egocentrikus, vagyis arra nevel bennünket a társadalom, hogy mindenekelőtt és csakis a saját érdekeinket tartsuk szem előtt – ez pedig végül boldogtalanná tesz bennünket, mert a valahová tartozás, a kapcsolódás, a másikhoz való bizalomteljes odafordulás alapvető emberi szükséglet.

Nos, ezért ünnepelném a munka helyett a munkátlanságot, a szabadidőt, a nyugalmat, sőt, a lustálkodást. Hogy legyen módunk találkozni, kötetlenül beszélgetni, leveleket írni, kávézni, kvaterkázni, együtt vacsorálni. Legyen jogunk nem csinálni semmit!

RADICS Viktória