Nem mi itt, a Balkánon akarjuk visszaállítani a valamikori hivatalos szerbhorvát nyelvet, hanem az Európai Unió. Még ez a szerencse, különben ismét egymásnak ugranának a délszláv testvérek. Arról van szó, hogy az unióban is rájöttek arra, amit mi már régen tudtunk. Azt, hogy az úgynevezett szerbhorvát nyelvet négy független és demokratikus országban megértik, hiszen kilencven-egynéhány százalékig azonos nyelvről van szó. Talán fel sem kellene sorolni, hogy Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Montenegró a négy érintett ország, azzal a közös jellemzővel, hogy valamennyi az Európai Unióba igyekszik. Jugoszlávia halála után született a bosnyák nyelv, de a szerbhorvát helyett is a szerb, a horvát és a montenegrói nyelv lett a hivatalos. Közben az történt, hogy a bennünket epedve és tárt karokkal váró unió azonnal takarékoskodni akart rajtunk olyan indoklással, hogy a fordítás nagyon sokba kerül, és igencsak megterheli az unió költségvetését.

Azzal a fantasztikus kezdeményezéssel állt elő, hogy legyen ismét hivatalos a szerbhorvát nyelv, melyet a bosnyákok és a montenegróiak is használnának az Európai Unióban. Otthon persze ki-ki használhatná a saját nyelvét, melyet Crna Gorában például új betűkkel is gazdagítottak. Tekintettel arra, hogy Horvátország már az unió tagja, egyelőre csak vele próbálnak egyeztetni, ami a jelek szerint nehezen megy. Egy körkérdés alapján kiderült, hogy a horvátok 75 százaléka kimondottan a hivatalos szerbhorvát nyelv ellen van, olyannyira, hogy inkább az uniós tagságról is lemondanának, ha ez lenne a feltétele. Ahelyett, hogy örülnénk neki, tagadjuk, hogy megértjük egymás nyelvét. Amiből gyakran adódtak és adódnak is érdekes és nevetséges szituációk. Például emlékezhetünk arra, hogy a ’90-es évek elején, Horvátország függetlenségének kikiáltása után a belgrádi televízióban a horvát nyilatkozatokat cirill betűs szerb fordításban olvashattuk a képernyő alján. A hágai börtönben lévő Vojislav Šešelj radikális pártvezér azt állította, hogy a latin betűkkel írt horvát szöveget nem érti meg, ezért minden dokumentumot és anyagot cirill betűkkel kért. Csak azt nem magyarázta meg, hogy pályafutásának kezdetén hogyan jelenhettek meg könyvei latin betűs kiadásban.

Lehet, hogy az Európai Unió nagy fába vágta a fejszét a hivatalos szerbhorvát nyelvvel, de valószínű, hogy társulási feltételként szabja majd meg az érdekelt négy délszláv állam számára. Ettől függetlenűl természetesen továbbra is lehetne ápolni az édes anyanyelvet, sőt én máris büszke vagyok arra, hogy ,,hét nyelven beszélek”: mégpedig a magyar mellet anyanyelvi szinten szerbül, horvátul, bosnyákul és montenegrói nyelven! Fordítóra és tolmácsra természetesen nincs szükségem. Sajnos egyelőre jóval többen vannak azok, akik tudnak szerbül és horvátul – de szerbhorvátul már nem.

NAGY Nándor