Világjelenség, hogy a modern oktatási rendszerek igyekeznek megfelelni a tanulók között tapasztalható egyre növekvő sokféleségnek, ugyanakkor el kell ismerni, hogy az iskolarendszerek, legalábbis Európában, a legnehezebben változó szervezetek közé tartoznak. Ismert érvelés, hogy ha megnézünk egy kétszáz éves képet egy osztályteremről, majd összehasonlítjuk egy ma készült tanteremmel, nehezen tudunk különbséget találni a két korszak lényeges tanítási elképzelései között. Miközben az élet szinte minden területén hatalmas változások történtek, az iskolában a legtöbb helyen ma is ugyanúgy próbálják megszervezni a tanítást, mint két évszázaddal ezelőtt: a diákok padsorokban ülnek, jó volna, ha némán és mozdulatlanul tennék ezt, fegyelmezetten figyelnek a tanárra, aki – természetesen – a katedráról magyarázza el a tananygot, mindent tud, minden felmerülő kérdésre válaszol, szigorú, de igazságos, és így tovább…

Az iskolarendszert irányítani igyekvő, a szervezéssel megbízott oktatáspolitika próbálja az új kihívásoknak megfelelően átalakítani a rábízott szervezetet, ám a legjobb szándék sem tud könnyen megbírkózni ezzel a merev, zárt és öntörvényű apparátussal, amelynek tagjai folyton azzal küzdenek, hogy megélhetési gondjaik vannak a magánéletben, de a szakmaiban is létfenntartási kérdésekkel bajlódnak, ugyanakkor azt várja el tőlük a társadalom, hogy szakadjanak kétfelé: legyenek modernek, a kor követelményeinek megfelelőek, de eközben produkáljanak olyan eredményeket és összképet, mintha az iskola, ahol dolgoznak, még mindig a „boldog békeidőkben” működne, és a suhogó nádpálca meg a sarokba szórt kukorica volna a fő motiváló erő. Egy a fontos: ne legyen az iskolával baj, a tanár legyen olyan mértékben lelkes és profi, hogy minden gondot és bajt el tudjon intézni az iskola falai között. Gondoljunk csak például a mobiltelefonok használatával kapcsolatos vitahullámra vagy a fegyelmezési kérdésekre, amelyekből olyan sok baj származott Szerbiában az utóbbi időben! Miközben az oktatási törvényben leírtak szerint kötelező a tanulókat igen magas szintű informatikai és kommunikációs szintre eljuttatni, mindezt úgy kellene végrehajtani, hogy nem használhatják a mobiltelefont (ami manapság nem más, mint egy számítógép). Kissé furcsa például az is, hogy a Digitális világ nevű tantárgyat egy papíralapú tankönyvből kellene megtanulniuk az alsósoknak. Nincs ez messze az afrikai informatikatanár esetétől, aki számítógép híján úgy oktatta a Windows használatát, hogy színes krétával felrajzolta a táblára a képernyő képét.

A fegyelem és a fegyelmezési kérdések problémája érzékeny terület. A lemondott oktatási miniszternek volt olyan, politikailag meggondolatlan, de mindenképpen megfontolandó kijelentése, amely szerint a tanároknak össze kell szedniük magukat, és megkövetelni a diákoktól a feléjük irányuló tiszteletet. Az egészen biztos, hogy csak az a pedagógus tud bármit megtanítani a tanítványainak, aki magabiztos, hiteles, kongruens személyiség, és – nem mellékesen – igenis szereti a tanítványait.

Azt mindenki elismeri, hogy a tanulók rengeteg területen különböznek egymástól: külőnbőző mennyiségű és minőségű előtudással jönnek, s ez magával hozhatja a teljesítményben, a tanulási eredményekben való eltéréseket. Más a szociokulturális hátterük, az anyagi körülményeik. Nyelvi kompetenciájukban, a tanulási preferenciájukban, a tanulási stílusban, motivációban, érdeklődésben vagy az önszabályozás képességében is egyediek. Ennek a sokféleségnek, ami természetesnek tekinthető, hiszen mindegyik tanuló egyéni és egyedi, plusz lendületet ad az inkluzivitás alapelve az oktatáspolitikákban. Sem a pedagógusoknak, sem pedig a diákoknak nem könnyű megfelelniük az elvárásoknak. Ilyen körülmények között a tanároknak tudniuk kell és képesnek kell lenniük a differenciált tanulásszervezésre. A tanulóknál – a feljebb, a teljességre törekvés igénye nélkül – felsorolt különbözőségek miatt olyan osztálytermi helyzetek jönnek létre, amelyeknek sikeres megoldása egyfajta kultúraváltást igényel a pedagógusoktól.

A differenciált tanulásszervezés szükségessége nem új gondolat a pedagógiában. Amerikában Dewey már 1938-ban figyelmeztetett, hogy az iskolának a jelen igényeit kell kielégítenie, különben semmilyen hasznot nem hoz a társadalomnak. A differenciálás a tanításban olyan folyamat, amelyben a tanárt az az alapelv vezeti a tanulásszervezésben, hogy a tanulók különböző tanulási jellemzőkkel rendelkeznek, és ennek figyelembevételével segíti a tanulókat a minél jobb előmenetelben. Ez az elképzelés nem ugyanaz, mint a hetvenes évek individualizált oktatási stratégiája, amikor arra történtek kísérletek, hogy minden egyes tanulónak valami különbözőt nyújtsunk, mondjuk, egy harmincas létszámú osztályban.

A differenciált tanulásszervezés képessége tanult szakmai tudás, fejleszthető tanári képesség. Azok a pedagógusok, akik jól érzik magukat, és kompetensek a tanulás differenciálásában, tudatosan és reflektíven fejlesztik ezt a fajta képességüket a gyakorlatuk során. Az ilyen tanulásszervezés feltételez egyfajta tanári attitűdöt, amely lehetővé teszi a pedagógus számára, hogy olyan módon szervezze a tanulócsoport munkáját, hogy a hatékony tanulói tevékenység és a felfedezés élménye legyen a legfontosabb. A tanulást és tanítást differenciáló tanár mentor, illetve tanácsadó szerepben van jelen. A tanulás felelőssége a diákokra hárul olyan mértékben, amelyet  még önállóan kezelni, irányítani tudnak, illetve folyamatosan tanulják ezt a felelősséget bizonyos mértékben „kitolni” a komfortzónájukon túl.

Az oktatás vezetőinek azokat a kérdéseket kellene körbejárniuk, amelyeknek kibontásával közelebb kerülhetünk egy közös nyelv kialakításához, ahol az összes érintett számára ugyanazt jelenti a minden tanuló számára hozzáférhető tudás biztosításának társadalmi és oktatáspolitikai elvárása.

BERZE Gizella