Ünnepek libasorban

Nem is emlékszem már pontosan, mióta állami ünnep a már-már államvallásnak gondolt religio szerinti húsvét, méghozzá nemcsak a napja, hiszen az mindenkor vasárnapra esik, hanem további hárommal megtoldva, a nagypéntek és húsvéthétfő közé ugyanis rendre „beszorul” a szombat, így összeáll egy szép, hosszú ünnepi hétvége.

Kisebbségi megmondhatóink szerint dacára annak, hogy 70 ezerrel kevesebben lettünk, itt, nálunk „jó magyarnak lenni”, és ez elvileg a húsvéti ünnepek kapcsán is megmutatja magát. Az állami ünnep, még ha vallásiból lett is azzá, minden állampolgár ünnepe. A törvény ugyanakkor meghagyja, hogy a saját egyházi ünnepeiket a nem többségi hitű emberek is illő módon megüljék, így nekünk, magyaroknak is duplán jár a húsvéti hosszú hétvége – elvileg, mert az oly áhított magánszektorban nem egészen biztos, hogy élhetünk a lehetőséggel.

Szerencsére a vajdasági iskolákban sikerült a kérdést fájdalommentesen megoldani: az éves tanrendet (iskolanaptárt) úgy alakítják ki, hogy abban valahogy mindig összeboronálják az ünnepeket és a tavaszi szünetet. Egyedül a tanulmányi versenyek naptára nem vesz tudomást a katolikus húsvétról, így némely körzeti vagy köztársasági verseny olykor épp erre a napra esik.

Locsolós legendák  

Ez ritkán okoz komolyabb gondokat. Nem így a „tilalmi időkben”, amikor még dolgozni kellett az egyházi ünnepeken, így a húsvéthétfő sem ment mindig simán.

A locsolkodás hagyománya ugyanis, különösen a gyermekek körében (de a felnőttekében is) elevenen élt, így hétfő reggel kölniillatban úsztak a tantermek, meg a folyosók is, részben a „harmaton” megöntözött leányzók hajától, ruhájától, részben egyik-másik nebuló igyekezetétől, hogy a tanító néni is részesüljön a nemes hagyományhoz társuló illatkavalkádból, nehezen kezelhető feladat elé állítva a derék tanügyéreket, ugyanis határozott „ukázok” sora próbálta a marxista szellemiség nevében megóvni eme „tévelygésektől” a felnövekvő nemzedéket, aminek a sikertelenségét igazolandó megdönthetetlen „bizonyíték” terjengett a levegőben.

Legendás emberek, érdekes történetek ilyenkor is voltak. Túlbuzgó aktivisták és ügyeletes éberek figyelték, jelentgették, hovatovább felrótták, számonkérték azt is, amin nem volt számonkérnivaló, így – a baj elkerülése végett – a tanítónők is igyekeztek a maguk módján „megfelelni” az elvárásoknak. Volt, aki szigorú büntetést helyezett kilátásba a locsolási kísérletek kivédése érdekében, de olyan is, aki a sikeres locsolkodást követő örömteli hangulatban azzal fojtotta bele a szót a „keresettel” dicsekvő nebulókba, hogy: „Nem szégyellitek magatokat? Kéregetni mentek kora reggel egy kevés szagos vízzel?”

Voltak azonban karakán felnőttek, akik ügyet sem vetettek az ukázokra és a diákok megfelelő eszmeiségét féltő igyekezetre. Ilyen volt például az iskola legendás asztalosmestere, aki hosszú pályafutása során „tíz igazgatót elszaggatott”. Füle mellett az elmaradhatatlan ácsceruzával ezen a napon is körüljárta az iskolát, de a nadrágzsebe mélyén ott lapult a kölnisüveg, és sorra locsolta a szívéhez közel álló hölgyeket. Vele még a legügybuzgóbbak sem tudtak mit kezdeni, hiszen a bútorkészítés, a rengeteg javítás és karbantartás mellett neki az eszmei nevelés nem tartozott a feladatai közé, és amúgy is mindenki kedvelte.

De akadt tanárember is, aki vállalta ezt a „kockázatot”, egy régi vágású nagybecskereki úriember éppúgy, mint művész kollégája. Utóbbi – igaz, tanítási idő után – évtizedekkel ezelőtt is népviseletbe öltözve járta körül az ismerős hölgyeket.

Magánemberként természetesen sokan mások is követték a szokást, jóval többen, mint napjainkban, mert a hagyományok a maguk hiteles voltában az életünk részét képezték.

Bennünk élő vagy üzletszerű hagyományápolás

Napjainkban a hagyományápolás üzletszerű tevékenységgé vált, ugyanakkor rengeteget veszített a hitelességéből. Ma már nincs olyan, a magyar jelzőt nevében is viselő egyesület, amely a mindenkori támogatások megszerzésében kulcsszónak ne használná a hagyományőrzést, erre ugyanis könnyen megnyílnak a főleg anyaországi pénzeszsákok. Aztán lehet szervezni mindenfélét, a főzőversenytől a gumicsizma-dobáláson át olyan hagyományhamisító rendezvényekig, mint például a lakodalmas zenével kísért aratóverseny, a földre terített fehér abroszokon kirakott rengeteg földi jó, amit nem átallnak „aratók reggelijének” mondani, de akár az egyesületileg szervezett locsolkodás némely formája is.

Az iskolák akarva-akaratlanul szintén részeseivé váltak az „üzletszerű” hagyományőrzésnek. Egyre gyakrabban olvasni, hogy egyesületek, szervezetek, egyének tanórákon, pedagógusoknak szánt szakmai továbbképzéseken próbálják átadni különféle tanfolyamokon szerzett ismereteiket. Ez önmagában véve nem rossz. Persze, ha nem lóg ki vészesen a lóláb.

Számomra a legemlékezetesebb egy tojásíró kézműves által tartott, pedagógusoknak szánt képzés volt, ami épp a húsvéthoz kötődik. Valahogyan akkreditáltatnia is sikerült, és „papírt” adott róla, így tekintélyes részvételi díjat kért személyenként. A „nyolcórás” foglalkozást reggel fél kilenctől délig letudta, miközben pluszpénzt kért a fénymásolt tojásmintákért és más „nélkülözhetetlen anyagokért”. A „legmegragadóbb” ajánlata mégis az volt, hogy nyugodtan fizessük be a testnevelő tanárokat meg bárki mást, akinek ritkán van alkalma, vagy nem szeret pontgyűjtő szemináriumokra járni, ő szívesen ad nekik látogatási bizonyítványt, de nem ragaszkodik hozzá, hogy ott legyenek, és tojásokat festegessenek.

E kis kitérőtől eltekintve mi a magunk örökölte igazi hagyományainkat követjük, azokat igyekszünk utódainkra hagyni. Gazdagíthatjuk is a szívünknek tetsző másokkal, de nem keverünk bele hiteltelen és idegen elemeket.

Ennek jegyében kívánunk békés, boldog húsvéti ünnepeket!

BERETKA Ferenc