Nem, véletlenül sem csodaország, ahol élünk, de naponta történnek körülöttünk (meg velünk) is olyan csodák, amelyeket a messziről jött ember vagy valamennyire is értelmes lény nehezen ért meg. Számunkra mindez azért nem szembeötlő vagy feltűnő, mert megszoktuk: hozzászoktunk, szép lassan belenyugodtunk, mint a melegedő vízhez a béka. Mi több, alighanem alkalmazkodtunk is, akklimatizálódtunk. Már semmi sem lephet meg bennünket.

A felelősség vállalása

Anekdotaként találkozunk időről időre a japán vasutak egykori vezérigazgatójának esetével, aki – miután az ottani vonatok egy teljes év alatt néhány percet késtek – öngyilkos lett: harakirit követett el, annak ellenére, hogy nem ő vezette a mozdonyokat. Nálunk sokkal komolyabb okai is vannak a felelősség felvállalásának, de az rendre elmarad. Legutóbb például a villanygazdaságban történt műszaki hibák, káresetek miatt kellett volna legalább lemondania a vezérigazgatónak, netán az illetékes miniszternek, de ez nem történt meg. A korábban pecsenyesütödét üzemeltető vállalkozóból lett vállalatvezető csak egy hónappal az áramellátási zavarok után mondott le, miután arra az államelnök hetekkel előbb felszólította. A miniszter nyilván nem is érezte magát felelősnek, amiért a tárcájához tartozó állami nagyvállalatban keletkezett üzemzavar miatt a tél közepén ezrek maradtak hosszabb időre fűtés és áram nélkül. A pártalapú foglalkoztatás következményei, a szakértelem hiánya, a felelősségre vonás elmaradása így ütnek vissza. Igen ám, de erre mifelénk is csupán három napig tartanak a csodák, így gyorsan túltettük magunkat az egészen. Az ilyen, csodaszámba menő esetek ugyanis nálunk egymást követik. Hetente, sőt, naponta.

A járványhelyzet romlása nyomán például – államelnöki javaslatra – ideiglenesen járványkórházat alakítanak ki a fővárosi vásár területén, ami többnapos előmunkálatokat igényel, és amiről az egészségügyi minisztert nem is értesítették. Most aztán megy a kapkodás, a szakszemélyzet átcsoportosítása, a kórtermek kialakítása. Senki sem felelős azonban, holott már napok óta nő és rekordokat dönt a megbetegedések száma, és a jogász végzettségű államfőnek kell ebben a szigorúan egészségügyi témában is intézkedéseket javasolni, illetve követelni.

A környezetvédők és a nótázók

Több hétvégi, számos helyszínen megtartott tiltakozó útlezárás nyomán indítványozza az államelnök, hogy a kormány mondja fel az állítólag nem is létező megállapodásokat azzal az angol–ausztrál céggel, amely lítiumot bányászna Szerbiában. A miniszterelnök asszony szerint a kabinet is közel áll ahhoz, hogy ezt a lépést megtegye. Az államfő javaslatának megtétele előtt el is látogatott abba a faluba, amelyben a külföldi cég már a bánya számára készíti elő a terepet. Az ilyenkor szokásos kamera- és mikrofonerdő kíséretében az államelnök mintha igazat adott volna a helyi polgároknak és a környezetvédőknek, a helyzet jó ismerői szerint azonban mindez csak a választási kampány része, és az áprilisi voksolást követően minden ott folytatódik, ahol most – látszólag – abbamaradt.

Priboj városában közben egy helyi rendőrnek fia született, és ezt méltóképpen, egy ottani kocsmában ünnepelték meg az egyenruhások, italozgatva és nótázgatva, ami errefelé természetes. Csupán a műsor volt különös a többnemzetiségű környezetben: újabb népirtásokra buzdító, nemrég komponált műdalt énekeltek a rend kapatos őrei ott, ahol harminc éve gyilkolták a nem szerb nemzetiségű polgárokat. Ezt a helyszínt is meglátogatta az államfő, csillapítandó a kedélyeket. Az ottani egyházi vezetőket is igyekezett megnyugtatni, elmondva, hogy kivizsgálják az ügyet, és felelősségre vonják, megbüntetik a nemzeti gyűlölet szításáért felelős rendőröket. Priboj, Sjenica és Novi Pazar polgárai most várják, hogy milyen következményei lesznek az elnöki vizitnek.

A szuahéli nyelv

Szűkebb pátriánkban a közösségi oldalakon egy fényképpel illusztrált pártközlemény váltott ki nagyobb figyelmet, a Palicsi-tó partján ugyanis a fürdőhely nevét immár magyarul is kiírták, miután az itteni magyar politikusok másfél évig győzködték a várost vezető koalíciós partnerüket, hogy ezt illene megtenni. Az idősebbek még emlékeznek azokra az átkosnak is nevezett időkre, amikor az ilyesmiért nem kellett politikai harcot folytatni: természetesnek számított, hogy magyarul is szerepelnek az ilyen jellegű feliratok. Igaz, akkor még nem voltak koalíciók, csupán egyetlen (uralkodó) pártba tömörült városvezetők. Meg illetékes beosztottak. Mostanában más a helyzet, más világ járja, már akár egy nyelvjárást is hivatalos nyelvvé lehet nyilvánítani, amennyiben a koalíciót alkotók ebben egyetértenek. Az egyértelmű tudományos érvek ellenére.

A tóparti, nagy, fehér díszbetűk kapcsán lenne egy ötletem. Javaslom, hogy szuahéli nyelven is írják ki az üdülőhely nevét, hiszen Afrikában több tízmillióan beszélik az amúgy a bantu nyelvcsaládhoz tartozó szuahélit, főleg a fekete kontinens keleti részén, Kenyában, Tanzániában meg Ugandában. Nagy élmény lenne egy onnan idelátogató turistának, ha a palicsi tóparton sétálva meglátná az anyanyelvén kiírt helységnevet. Megdicsérné a szabadkai városvezetést, világgá kürtölné ezt a (pozitív) csodát,

amelyet ugyancsak az aranykor ajándékozott nekünk.

NÉMETH János