Lassan lerágott csonttá válik az energiakérdés, de az idő kérlelhetetlenül múlik, s minden nappal közelebb kerülünk az őszhöz, majd a számos kellemetlen meglepetést tartogató télhez. Az európai országok vezetői szinte egymást túlharsogva igyekeznek meggyőzni a balga választópolgáraikat, hogy nem lesz gond se októberben, se januárban a gázzal és az elektromos energiával, mivel ők, a politikusok minden erejükkel, sőt még azon felül is arra törekednek, hogy ezeket a gondokat minél előbb elhárítsák.
Ezzel a kincstári optimizmussal ellentétben a hétköznapi emberek a saját pénztárcájukon érzik a szociális vészhelyzetük közeledését. Másrészt az emberek nem kis része (a politikusok legnagyobb bánatára) megtanult gondolkodni és következtetni, s egyszerűen nem hajlandók fenntartás nélkül elfogadni (önjelölt) vezéreik megfellebbezhetetlen szentenciáit. Hiszen látják, hogy a hatalmi pártok kezén levő vállalatokban egyre nagyobb a baj, az sem vitás, hogy az ezzel járó óriási kiadásokat ők, az adófizető polgárok lesznek kénytelenek megfizetni. Akár akarják, akár nem.
Ez európai jelenség, de nálunk sem jobb (sőt, ha lehet, még rosszabb) a helyzet. Emlékszünk még, hogy a télen komoly gondok adódtak az áramellátással. Az obrenovaci Nikola Tesla-hőerőműben ugyanis egy csapásra csaknem mindegyik áramtermelő blokk meghibásodott, a Duna alacsony vízállása pedig korlátozta a vaskapui vízerőműből érkező árammennyiséget. Az ország vezetése pánikszerűen kereste a pótlási lehetőségeket, s az úgynevezett szabad piacon talált is megvásárolható megawattokat, mégpedig rendkívül borsos áron.
Az illetékes miniszter nem zárta ki, hogy a sorozatos meghibásodások nem a véletlen művei, hanem emberi tényezőre vezethetők vissza.
Tény, hogy a fogyasztók vajmi keveset tapasztaltak a gondokból, hiszen nem történtek tervezetlen kikapcsolások, és a vezetékekben levő feszültség sem csökkent lényegesen, ennek azonban hatalmas ára volt. A köztársaság költségvetésének kiadási tételei ugrásszerűen megnőttek, s egyik napról a másikra drasztikusan megcsappant az állami tartalék.
Az illetékesek, még a legmagasabb szinten is, újjal mutogattak a szerbiai villanygazdaság vezetőire. Az államelnök egyenesen és kertelés nélkül felszólította a vezérigazgatót, hogy keressen magának másik munkahelyet, amit ő meg is tett. Néhány hónapig, ki tudja, milyen beosztásban, az EPS igazgatóságán ténfergett, majd onnan is eltűnt.
A jó politikai szokáshoz híven csak ezután kezdtek kibújni a szögek a zsákból. Kiderült, amit a téma iránt érdeklődők már régen tudtak, hogy sok minden nincs rendben a villanygazdaság ügyvitelével. Míg más, rendezett országokban a (magánkézben levő) villanygazdaság több mint tisztességes hasznot hoz a tulajdonosoknak, nálunk csak úgy képes talpon maradni, hogy folyamatosan felemészti az adófizetők pénzét. Ugyanakkor a cégvezetés felsőbb garnitúrája pofátlanul nagy fizetéseket oszt egymásnak és maguknak. Na jó, jut ebből a „plebejusoknak”, vagyis a melósoknak is, akik a köztársasági átlagfizetéshez képest igen jól keresnek, a takarítónők például többet kapnak, mint egy középiskolai tanár.
Ennek a két marékkal történő pénzosztásnak az egyik következménye, hogy fejlesztésre csak a tervekben, vagyis papíron jut. Ha komolyabb összegre van szükségük, a nemzetközi pénzpiacon kuncsorognak, és felvesznek néhány százmillió eurót. A visszafizetést pedig a kormány annak ellenére szavatolja, hogy a köztársasági elnök két évvel ezelőtt kijelentette, miszerint az állam mereven el fog zárkózni az ilyen kötelezettségektől. „Alig hullott le a rózsa”, és máris beadta a derekát, s önmagát meghazudtolva garanciát vállalt a villanygazdaság adósságára.
Ezekre a problémákra a Költségvetési Tanács számos alkalommal felhívta a kormány szíves figyelmét, de az eredmény azonos volt a jeruzsálemi Siratófalnál a világbékéért imádkozó rabbiéval: mintha a falnak beszélne.
Elsősorban a közembereknél kezdetben gyakran felmerült a kérdés, hogy miért dajkálja a kormány a villanygazdaságot? A válasz általában a választások után derül ki, ugyanis az uralkodó nómenklatúra a közvállalatokban helyezte/helyezi el a szerinte pártérdemekkel rendelkező, de a húsos fazéktól távolabb kerülő tagjait, a feltétlen hűségüket, alázatukat és gátlástalan odaadásukat ugyanis valami módon honorálni kell. Hogy kinek a kárára és zsebére, aligha kell ecsetelni. Márpedig – s ezt már most borítékolni lehet – legkésőbb az őszelőn az eddiginél jóval nagyobb lesz a villanyszámla. Az államelnök és a „szőke ciklon” miniszter asszony most is bagatellizál, és tíz százalék alatti drágulást emleget, viszont a Költségvetési Tanács egyik-másik szabadszájú tagja egyértelműen a duplájának a szükségességéről beszél.
A politikum azonban – egyelőre – hallani sem akar az elkerülhetetlen súlyos terhekről, hiszen egy nagyméretű drágulás kétségbe vonná a vezetők szavahihetőségét, amely egyként sincs túl magas szinten. Másrészt megbontaná a látszólagos szociális békét, s félő, hogy a nép az „elvártnál” is nagyobb létszámban vonulna az utcára, ami a jelenlegiek bukásához vezethetne. Nos, ekkora kockázatot nem vállalhatnak a politikai csúcs tagjai, inkább igyekeznek viszonylag elfogadható szinten tartani az elektromos energia árát. Ez mindaddig rendben is van, amíg az államkasszából el nem fogy a pénz, mert a villanygazdaság, szinte mint állam az államban, aligha fog egy nagyméretű átszervezés következményeként lemondani megszerzett, de jogtalan jogairól. Kiköveteli magának a politikai juss dinárban kifejezett értékét, a kormány pedig folyamatosan ömleszti a nép pénzét ebbe a feneketlen zsákba.
BOTH Mihály
