Mennyire tiszteljük az egészségügyi munkásokat? – Mindennaposak a verbális támadások, az ellátást természetesnek veszik a polgárok – A szabadkai mentőszolgálatnál minden egészségügyi technikus férfi

A járvány elején még tapsoltunk esténként, aztán szépen lassan elfelejtettük, mennyire féltünk, mi lesz, ha szükségünk lesz rájuk, és nem kapjuk meg a megfelelő ellátást. Az egészségügyi nővérek az első sorban, közvetlenül minden nap találkoztak a járvánnyal, és egy pillanatra sem merült fel bennük, hogy ne vállalják ezt a feladatot. Mert azt vallják, hogy aki megment egy életet, egy világot ment meg. Ez vezérli Szendi Zsoltot, a szerbiai egészségügyi nővérek és technikusok szakszervezetéhez tartozó Szabadkai Egészségházak Szakszervezeti Alapszervezetének elnökét is, aki maga is mentősként dolgozik. Szabadkán a mentőszolgálatnál 35-en vannak, csak férfiak. Az egyedüli mentőszolgálat, ahol csak férfiak dolgoznak.

Nehéz a helyzet minden szinten

– Az egészségügy évek óta nagyon nehéz helyzetben van, nagy a nyomás mindenkin, mindegy, hogy melyik szintről beszélünk, mondja Zsolt. Szavai szerint a rendszer egyfajta európai irányzat felé halad, de azok a szabályzatok, amelyek ezt rendeznék, megmaradtak a régieknek. Ez az, ami részben nehezíti a munkájukat.

– A Covid előtt az anyagi dolgok miatt sok nővér elment külföldre, azért, hogy megtalálják a számításaikat. Főként anyagi okokból, de abból kiindulva, hogy Szerbiának egy nagyon jó középkáderképzési szintje van, nagyon szeretnek minket külföldön. Ettől függetlenül kellenek különböző különbözeti vizsgák, de ezt is vállalták, akik elmentek. A Covid megjelenésével mindez megállt, de az állam reagált, megemelte a fizetéseket. Viszont sajnos újra érezhető a tendencia, hogy távoznak az egészségügyi nővérek, hiszen, ahogy mindenkit, minket is érint az infláció, az áremelkedés. Sok munkahelyen el lehet menni munkaidő után mást is dolgozni, a nővéri munka nem ilyen. Fizikailag nincs lehetőségük, de anyagilag szükségük lenne rá.

Alapjog, de mi is emberek vagyunk

Zsolt azt mondja, a Covid óriási kihívás, de ez a kihívás szinte napi szinten jelen van egyébként is. A nővérek az úgynevezett tamponzóna, amikor elmegyünk az orvoshoz.

– Az első, akivel találkozik az ember, amikor elmegy az orvoshoz, az egy nővér, amikor megszületik, egy nővér van ott, de az utolsó napján is előfordulhat, hogy egy nővér jelenlétében hal meg. Az emberek ezt természetesnek veszik, adott jognak, és ez valahol így is van. Nagyon sok helyen azonban nagyon kevés nővér dolgozik, több a feladata, mint 20 évvel ezelőtt, mert minden megváltozott, mondja Szendi. Ami a járványt illeti, nagy részük átesett a betegségen, enyhébb vagy súlyosabb következményekkel. Hangsúlyozza viszont, hogy egyikükben sem volt kérdés, hogy végzik-e a hivatásukat, vagy sem ebben a nehezített helyzetben is.

– Amit az emberek elfelejtenek, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők, utána mi is hazamegyünk a családunkhoz, be kell, hogy fizessük a számlákat. Mindenkinek a saját betegsége a legnagyobb, mindent evárnak tőlünk, és elveszik az egészben az, hogy mi is emberek vagyunk. Ez a legnehezebb. Nagyon szép volt az, hogy a járvány első három hónapjában tapsoltak az orvosoknak és nővéreknek, ez nagyon imponált mindenkinek, de utána ez elhalt, kihűlt, elfelejtődött, a problémák viszont maradtak. Mi azután is levettük az uniformist a munkahelyen, otthon levettük a civil ruhát a garázsban, fertőtlenítettük magunkat, úgy mentünk be a sajátjaink közé. Ezt nem gondolják végig az emberek, és ezek azok a dolgok, amik nehezek. Ha elmegyünk a bankba vagy intézkedni, ott az ember elfogadja, hogy várni kell, hogy időre kell jönni, ez az egészségügyi ellátással nincs így. Azonnal szeretne mindenki mindent.

A támadások mindennaposak

Szendi azt mondja, nagyon sok támadás éri őket, nemcsak verbális, hanem fizikai is, sőt, haláleset is előfordul, amikor a támadás olyan súlyos. Fenyegetik őket személyesen és telefonon is.

– Ha belegondolunk, hogy elmegyünk intézkedni, és picit jobban felemeljük a hangunkat, rögtön ott van a biztonsági ember. Az egészségházakban nincs biztonsági személyzet, esetleg a kórházakban, de a primáris ellátásban mindennaposak a támadások, főként a verbálisak, és a nővérek ettől nem tudják megvédeni magukat. Sokszor nehéz, amikor empatikus vagy, segíteni akarsz, a másik oldalon meg látod, hogy a munkádat nem fogadják el a környezetedben, és nem is tisztelik annyira. Ha a közösségi oldalakat nézzük, a visszajelzések alapján a 100 hozzászólásból 90 biztosan támadó. Ez persze az emberek kisebb százaléka, de ez a hangosabb százalék, és rajtunk is sebet hagy – mesél a mindennapokról Zsolt.

Az ember csak akkor megy orvoshoz, amikor szüksége van rá, de ha nincs, lehet, hogy évekig nem megy el orvost választani. Mindenkinek a saját egészségéért kell felelnie.

Az egészségügynek is prioritásnak kellene lennie

Szendi szerint az államnak megoldást kellene találnia arra, hogy folyamatosan fejlessze a rendszert. A rendőrség, katonaság rendelkezik például egyenruhával, az egészségügynek is ide kellene tartoznia. Szabadkán ebből a szempontból rend van, de akadnak intézmények, ahol a nővérek saját maguknak veszik a ruhát. Fontos lenne, hogy az egészségügyi rendszer magasabb prioritási rendszerbe kerüljön. A kontinuitás nincs meg a támogatás és fejlesztés terén.

– Kapunk egy mentőautót, de ki tudja, mikor érkezik a következő segítség. Sokat fejlődtünk, de még nagyon sok a tennivaló. Ha egy osztályon megfelelő az ellátás, a felszereltség, és elég nővér dolgozik, a betegek is sokkal jobban érzik magukat. Szükség volt ezekre a nagy beruházásokra a járvány idején, és ez rendben van. Megmaradnak, és át lehet ezeket szervezni speciális kórházakká. Nagyon jól kihasználták ezt az időszakot, de fontos, hogy előrelátóan gondolkozzunk, és sokkal többet dolgozzunk a megelőzésen, mert mindenki felelős a saját egészségéért, és így sokkal olcsóbb lenne az ellátás is.

Nem törődünk az egészségünkkel

Zsolt ennek kapcsán azt mondja, úgy látja, rossz állapotban van az emberek egészsége, de tény az is, hogy elöregedett a lakosság.

– Elhanyagoltak vagyunk, nem gondolunk magunkra, s amikor jön a baj, akkor már nagy az a baj. Holott, ha időben kezelnék, egyszerűbb és olcsóbb lenne. Sokan elmentek, de az idősek maradtak, akik tíz évvel ezelőtt 50, most 60 évesek. Akik segíthetnének nekik, lehet, hogy most nincsenek itt, ők meg egyre rosszabb egészségügyi állapotúak.

Jó lenne, ha tehetnék valamit

Zsolt tizenhárom éve mentőzik, közben a Vöröskereszt szakmunkatársa is volt. Most ő vezeti a mentőállomást, s azt mondja, szereti a munkáját, s azért tanult, hogy segítsen, de ezért végzett egészségügyi menedzsmentet is.

– Az, aki megment egy emberi életet, megment egy világot. Ez vezet az életben, és a kollégáimat is. Valahogy segíteni, a Vöröskeresztben is ezt szeretem. Az irodai munkában, habár tervezés és koordináció az egész, nem érzem jól magam, kicsit kinőttem. Nem tudok annyit tenni, amennyit szeretnék. Egészségügyi menedzsmentet végeztem, és szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy valóban változtatni tudjak, jobbá tudjam tenni az egészségügyet.

TÓMÓ Margaréta