Előbb keresztül-kasul gyalogolták Szerbiát, Szabadkától, Ništől Belgrádig, Belgrádtól Nišig, most majd Jagodinától Novi Pazarig, és sorolhatnánk a településeket, hiszen Pancsovától Óbecséig is sétáltak a középiskolások, nem csak az egyetemi hallgatók.
Aztán jött a hír, hogy két keréken egészen Strasbourgig mennének, hogy elvigyék a hírét mindannak, ami Szerbiában történik. A levélben, amit visznek magukkal, és az üzenetben sokkal több minden van, mint ami a papíron szerepel: benne van a kétségbeesés, de a remény is, erő és kitartás, hit, rengeteg megértés, szeretet és elfogadás. Minden bizonnyal rengeteg izzadtság, könny és fáradtság is. Amit mi ebben a pillanatban nem látunk.
Mi csak azt látjuk, hogy nyolcvan fiatal felült a kerékpárjaira egy héttel ezelőtt, s mára már – ha minden jól ment – Salzburgban vannak, mire lapunk következő száma megjelenik, Strasbourgba érnek. Számunkra felfoghatatlan, hiszen múlnak a napok, íródnak a hírek, ők pedig naponta több mint száz kilométert tekernek – jeges szélben és napsütésben egyaránt. De nem panaszkodnak, hanem minden nap végén kerékpárjaikat a magasba emelve skandálják: nem ismernek fáradtságot, ugrálnak, mert ők nem „ćacik“, és hangosan üzenik, hogy teljesítsék a követeléseiket.
Várhatóan, ahogy átkerekeznek Európán, úgy dübörög majd mögöttük a föld. Strasbourgban pedig a hírek szerint a dán és a holland egyetemi hallgatók is csatlakoznak hozzájuk.
A követelésekkel, amelyek száma négyről ötre nőtt. S nem azzal gyarapodott, amit Aleksandar Vučić államfő bejelentett, miszerint szakértői kormány megalakítását fogják kérni. Ez fel sem merült. Az egyetemisták követelik, hogy vizsgálják ki, mi történt március 15-én a fővárosi tüntetésen, mi okozta a pánikot, ki ezért a felelős, a felelőst pedig büntessék meg.
Az ötödik követelést egy hete tették közzé az egyetemisták. A hatalom – az államfővel az élen – pedig siket és néma maradt a hallatán. A figyelemelterelés művészetének tanúi vagyunk, a követelések teljesítése valahogy sehogyan sem akaródzik nekik.
TÓMÓ Margaréta
