November 25-én százötven éves a szabadkai folyamatos tanítóképzés, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar (MTTK) pedig fennállásának 15. évfordulóját ünnepli. A kar alapítója, Káich Katalin professzor emeritus visszatekintett a kar megalapítása körüli feladatokra, az indulásra és arra is, hogyan lehet a múlt tanulmányozásával a jelent megérteni, illetve a jövőt tervezni.

– Őszintén szólva sohasem gondoltam volna, hogy aktív pályafutásomat intézményvezetőként fejezem be, ugyanis ilyen jellegű aspirációim egyáltalán nem voltak. Mi sem bizonyítja jobban állításom igazságát, mint az a tény, hogy közvetlenül a férjem, Bambach Róbert halála után három helyről is megkerestek, vállaljam el a felkínált vezetői posztot: az éppen alakulófélben levő Vajdasági Színházi Múzeum igazgatását, a zombori Népszínház munkaközössége meg a városatyák a színházvezetést szerették volna rám bízni, a Magyar Tanszék pedig az éppen megüresedett tanszékvezetésre kért fel – mondta Káich, akinek a professzori és tudományos kutatói tevékenységét az Újvidéki Tudományegyetem életműdíjjal ismerte el.

Mindhárom felkérés igen megtisztelő volt, azonban mégis úgy döntött, egyiket sem fogadja el.

– Férjem elvesztése okán egész addigi életem romhalmazzá lett ugyan, de azt tudtam, hogy én semmilyen vezetői állást nem kívánok betölteni. Mondtam is Kovaček tanár úrnak – négy szemesztert hallgattam nála a délszláv irodalmat –, hogy én semmi mást nem akarok, csak írni a forráskutatás-alapú művelődéstörténeti könyveimet. Örökké hálás leszek/vagyok neki, hogy elhatározásomat megértéssel vette tudomásul.

Sok-sok év múlt el, amikor újabb intézményvezetői felkérés érkezett, amelyre ezúttal igent mondott.

– Hosszú életem során – hamarosan betöltöm a hetvenkilencet – rengeteg mindent megtanultam magamról, nagyon sok mindent megértettem, például arra vonatkozóan is, hogy mi miért történik velem. Egyik alapjellemzője életem alakulásának az, hogy amikor egy megkeresésre határozott nemet mondok, egy hasonló helyzet előbb-utóbb visszaköszön olyan formán, hogy lehetetlen megtagadni a felkérést, merthogy az a teremtésben kapott életfeladat része. Ez történt az egyetemi szintű szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar – röviden MTTK – megalakítását illetően.

A megkeresés 2006 kora tavaszán érkezett, amikor éppen egy osztrák ösztöndíj tulajdonosaként Bécsbe készült.

– Anno elmondtam, milyen nehéz volt számomra eleget tenni a felkérésnek, hiszen én éppen a békés nyugdíjba vonulás éveire vonatkozóan már elkészítettem egy tervet. Ezúttal a felkérést, tudtam, nem utasíthatom vissza. Vigasztaltam magam, hamar elmúlik a három év, s utána lesz még két aktív évem, amikor taníthatok meg a következő kutatási témán immár teljes erőbevetéssel dolgozhatom. A tervezéssel kapcsolatban viszont azt is felfogtam, hogy az én elképzeléseim nem mindig egyeznek a teremtésben számomra kijelölt feladatok végzésének mibenlétével, s ezért megtanultam tiszteletben tartani azt az isteni sugallatot, miszerint „Legyen meg a Te akaratod“ .

A feladat így hangzott: az egyetemi szintű tanítóképzés beindítása.

– Csak kicsivel később értettem meg, hogy ez a megbízatás mi mindennel van összefüggésben addigi tevékenységem okán. Csak akkor tudatosodott bennem, mint művelődéstörténészben, hogy a szabadkai magyar tanítóképzés kezdetei azonosak a zombori szerbével. Mindkét esetben az 1777-ben meghozott Ratio Educationist követően, tehát 1778-ban szervezték meg a tanítóképzés első tanfolyamát térségünkben.

Ha már ezt említi, akkor fussunk végig a történelmen.

– A szabadkai folyamatos tanítóképzés – ha időnként némi szünetekkel is – a kiegyezést követően a népoktatási törvény rendelkezéseinek értelmében 1871. november 25-én vette kezdetét, amikor másodikként a történelmi Magyarországon ebben a városban nyitották meg az állami tanítónő-képezdét. Tudom és vallom, hogy semmi sem történik véletlenül a minden mindennel összefügg okán. Pontosan 135 év eltelte után az Újvidéki Tudományegyetem 14. Karaként jött létre az MTTK, az intézmény napja pedig november 25. lett, a folyamatos magyar tanítóképzés kezdetének dátuma. Tanítónőképzésről lévén szó, feltételezem, hogy a kezdés időpontja 1871-ben nem véletlenül esett a 4. századi, alexandriai, nagy műveltségű, vértanúhalált halt Szent Katalin névnapjára, hiszen a többi között ő az egyetemek, tanárok meg a tanulók védőszentje is. Hogy éppen ennek az oktatói intézménynek alapító dékánja lehettem, hogy szüleim a keresztségben a Katalin nevet adták nekem, és Tanítója lehettem számos generációnak, mindezt Isten különleges kegyelmeként éltem/élem meg.

Ez a rövid, történelmi kitérő után kanyarodjunk vissza az intézményalapításhoz.

– Számomra egész napos szolgálatot jelentett. Másképpen nem tudtam volna eleget tenni az elvárásoknak. Főleg nem az én elvárásaimnak. Abban az öt évben, amíg tartott a megbízatásom, csak arra koncentráltam, hogy az intézmény minden tevékenysége szilárd alapokra helyeződjék. Egy tanítónak a szakmai képzés mellett az általános műveltség közvetítőjeként is helyt kell állnia, különösen, ha tevékenységének színtere nem a város, hanem a falu. Ez mindig így volt, és így van ma is. Ilyen értelemben hangsúlyt fektettem olyan, általános műveltséget hordozó rendezvények beindítására, mint az irodalmi estek, könyvbemutatók, szakmai előadások megtartása. Az épület folyosóin festőművészek kiállításait lehetett megtekinteni, meg Torok Melinda festőművész tanítványainak munkáit. Az első emeleti folyosón egy korabeli dokumentumokból, fotókból összeállított kiállítás idézte fel a szabadkai tanítóképzés történetét, melyet azonban később eltávolított az intézményvezetés. A diákok színházi előadásokat látogathattak, de nem maradtak ki a filmvetítések sem. Amikor 2007-ben a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Jelentőségű Intézménynek nyilvánította a kart, lehetőség nyílott a többi között szakmai kirándulások megszervezésére is, melyek identitástudat-megerősítő jellegüknél fogva voltak jelentősek. Európai nemzetté válásunk elsődleges színtereit járhatták be a hallgatóink: Tihanyt, Pannonhalmát, Esztergomot…

Az intézményalapításnak a legtöbb esetben az együttműködések kialakítása is a része.

– Nagyon sok együttműködési szerződés született az első öt évben, jelesül a kaposvári, a debreceni, a komáromi, a győri, a bajai, az eszéki, a szarvasi rokonintézményekkel karöltve. Kaposvárott, Komáromban, Győrben, Szarvason meg Eszéken a szabadkai tanítóképzés történetével kapcsolatos előadásokat tartottam. Természetesen megkezdtük a nemzetközi tudományos konferenciák szervezését is, szakkönyveket jelentettünk meg, illetve az évkönyveket meg szakmai folyóiratunkat, a Módszertani Közleményeket.

Az évek során folytatott beszélgetéseink és a megnyilvánulásai során egyértelművé vált számomra, hogy nem hisz a véletlenekben.

– Ahogyan nem volt véletlen, hogy százötven évvel ezelőtt Szabadkán nyílt meg a második tanítónő-képezde az országban, úgy az sem volt véletlen, hogy 2006-ban az egyetemi szintű tanítóképzés itt kapott otthont, ami a meglévő hagyományok ereje mellett tesz tanúbizonyságot. Nyugdíjba vonulásom óta is számos tanulmányt jelentettem meg a tanítóképzés 1871 és 1918 közötti periódusával kapcsolatban, amelyek az egykori oktatási rendszer jellemzőit is számba vették, lévén, hogy azok szintén igencsak tanulságosak a jelenre vonatkozóan.

Ismerve a munkásságát, nagyobb összegben mertem volna fogadni arra, hogy elkészíti az MTTK monográfiáját. Nagy szerencse, hogy nem tettem meg…

– Csak sajnálni tudom, hogy az MTTK nem mutatott érdeklődést arra vonatkozóan, hogy a már feldolgozott tanítónő-képezde történetet kibővítve, annak monografikus feldolgozását is elkészítsem. Szívesen megtettem volna, annak ellenére, hogy nyugdíjba vonulásomkor én befejezettnek tekintettem közreműködésemet a kar életében. A teremtésben az önmegvalósításra vonatkozóan ugyanis kaptam egy olyan megvásárolhatatlan becses ajándékot, miszerint sohasem érzem szükségét annak, hogy egy bevégzett feladatot követően a kelleténél hosszabb időt töltsek egykori tevékenységem helyén.

Ha így egy mondatban kiejtem, Magyar Tannyelvű Tanítóképzés és 150 év, akkor mi az első gondolata?

– Most, amikor a szabadkai folyamatos magyar tanítóképzés 150. évfordulójára emlékezünk, örömöt jelent számomra, hogy művelődéstörténetünket illetően újra emlékezetbe hozhattam, köztudatba helyezhettem ezt az oktatási intézményünket, amely az ugyancsak százötven éves Népkörrel együtt olyan időtálló, egyfajta stabilitást hordozó magyar kulturális és oktatási hagyomány letéteményesévé avatja a várost, amelyből itt, a népek átjáróházaként is felfogható Vajdaságban kevés van.

Az éremnek is két oldala van…

– Ugyanakkor igencsak nehezményezem, hogy a sokat hangoztatott hagyományőrzés megvalósítására tett erőfeszítésekre nemigen terjed ki például a kulturális és oktatási/nevelési intézmények történetének számbavétele, ne adj isten, feldolgozása. Mint már annyiszor elmondtam, egy tudományos intézmény létrehozása sokat lendíthetne ezen, s egyelőre megoldhatónak tartom azt, hogy például a humán-, a társadalomtudomány és a történet/művelődéstörténet viszonylatában a törvényes szabályoknak megfelelően megalakuljon egy vajdasági magyar kutatóintézet, amely kezdetben három tudományok doktorát feltételez, és a verifikált tudományos munkásságukat. Akkor nem fordulhatna elő az, hogy nagy értéket hordozó kulturális örökségünket ebek harmincadjára hagyjuk veszni. Nekem megadatott egy ilyen intézményben dolgozni, tehát pontosan tudom, hogy miről beszélek, és miért. Aki valóban szereti és szolgálni kívánja azt a közösséget, amelybe beleszületett, mindent meg kell tennie nemzeti közössége meg- és fennmaradása érdekében. A szellemi építkezés mindenkor felülírja az anyagban megnyilvánulókat! A néphagyomány alap, de a felépítmény, amely összeköti a nemzetit az egyetemessel, a sokarcú művelődési/művészeti folyamatok eredményeinek köszönhetően jöhet csak létre. Gabriel García Márquez Nobel-díjas írót pontosan a nemzeti meg az egyetemes mélységes összefonódásának következtében létrejött életműve tette világszerte ismertté, mint ahogyan Bartók Béla világhírneve is az ilyen jellegű, egymást feltételező, nem pedig kizáró zeneszerzői hozzáállásban gyökerezik.

Többször is szóba került az elmúlt években, hogy a múlt tanulmányozásával leszünk képesek felkészülni a jövőre.

– A múltban való vizsgálódás egy lényeges életfeladatom ugyan, de mindenekelőtt azért, hogy lehetőség szerint minden pillanatban a jelent megélve, azt összefüggéseiben minél jobban megértsem, hiszen tanulni születtünk ebbe a földi világba. Így juthattam el ahhoz a felismeréshez, miszerint a múlt igenis meghatározó módon köszön vissza a jelen alakulását illetően. A tanítóképezde anno azért nyithatta meg kapuit Szabadkán 1871-ben, mert volt egy majd száz éven át tartó előzménye a tanítók képzésének, illetve mert a nemzetiségek által sűrűn lakott térségben a politikum diktálta elvárásoknak megfelelően meghatározó szerepe volt a magyar tanítóképzésnek. Hogy a 2006-ban létrehozott kar működése nemcsak az oktatásra és nevelésre korlátozódott, abban szerepe volt annak a tanítóképezdei tradíciónak, miszerint az egykori diákok különböző rendezvények okán a város kulturális életében is aktívan jelen voltak 1918-ig. Zenei képzésük lehetővé tette, hogy koncerteken, ünnepi műsorokban léphettek fel nemcsak az énekkarral, de egyéni, általában zongorajátékkal is. S ide sorolhatók a különböző országos szintű kézimunka- meg egyéb kiállításon való sikeres szereplésük is. Múltbéli kulturális hagyományaink tisztelete és megbecsülése abban is megnyilvánul, miként viszonyulunk ténylegesen a kapott örökség értékeihez, a viszonyulás pedig mindig az utókort minősíti.

Biztosan megfogalmazódott már önben, hogy mi az, amit eddig nem tettek meg a közösségünk mindenkori vezetői, de most, a jubileum kapcsán erre kiváló alkalmuk lenne.

– A 150 év okán például egy kisebbfajta törlesztés lehetne, ha az 1898-ra felépített tanítóképezde épületére, mely ma a vegyészeti szakközépiskolának ad otthont, elhelyeznénk azt az emléktáblát, mely erre a tényre emlékezteti nemzeti közösségünket, de a velünk együtt élőket is.

TŐKE János