Alapjában véve lélekmelengetőként kellene értelmeznünk azokat a zengzetes bejelentéseket, hogy ennyi és ennyi százalékkal növekednek az állami szektorban a fizetések, valamint a nyugdíjak, hiszen az ember piacról él, és nem mindegy neki, hogy mennyi pénzzel rendelkezik.

Ezekből a melldöngető nyilatkozatokból az utóbbi hetekben, hónapokban nem volt hiány, hiszen a választások előtt fűt-fát ígérgetnek a húsos fazék közelébe igyekvők. Ilyenkor azonban közülük nem kevesen hetet-havat összehordanak, s olyasmiket vetítenek előre, amelyek röhögésre késztetik az embert.

Természetesen minden a pénzzel van összefüggésben. Azt ugyanis különösebb ellenérzés nélkül tudomásul vettük, hogy az állam felső vezetésének tagjai nagyjából ezer eurónyi dinárt kapnak havonta, hiszen ez az összeg még köszönőviszonyban sincs a nyugati országok politikusainak fizetésével. Mi több, északi szomszédunknál, tehát Magyarországon egy „no name” kerületi polgármester is több ezer eurót visz haza elsején. Nos, ennek tükrében a mi vezéreink igen szerények. S ezt még akkor is nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, ha feltételezzük, hogy jár nekik számos, úgynevezett béren kívüli juttatás. Ám legyen, hiszen ők szinte naponta kénytelenek elviselni az ellenzék és a nem kimondottan rezsimhű sajtó becsületsértéssel is felérő bírálatait, hogy a közösségi hálón velük kapcsolatban megjelenő kommentekről ne is beszéljünk!

A tájékozatlan átlagpolgár azt hihetné, hogy az államelnöknek, a miniszterelnöknek és a házelnöknek a fizetése a legnagyobb. Erről szó nincs, hiszen a Szerb Nemzeti Bank kinevezése óta megjelenési stílust váltott kormányzó asszonya 535 000 dinárért igyekezik egyensúlyban tartani Szerbia pénzügyi rendszerét. Néhány évvel ezelőtt szó volt arról, hogy ezt csökkenteni kellene, de kiderült, hogy nemzetközi összehasonlításban Jorgovanka a kereseti sor végén kullog. Akadnak azonban olyan személyek is a „százezresek” listáján, akikről a köznép úgyszólván sosem hallott. Bizonyos Dragutin Matanović a Szerbiai Kőolajipar igazgatóbizottságában az államot képviseli, s ezért havonta 784 ezer dinárt kap. Őt egy időben a jelenlegi államelnök tanácsosaként „népszerűsítették”, de mostanában újságírói kérdésre ezt nem vallotta be. Egyébként ezt a céget a Demokrata Párt regnálása idején potom 400 millió dollárért az akkori csúcsvezetés tulajdonképpen az oroszoknak ajándékozta, de az adásvételi szerződésben kikötötte, hogy az ország érdekeinek képviselete okán saját embereket delegál a testületi vezetésbe. Ennek köszönhetően került oda Danica Drašković, a hírhedt joghurtforradalom vezéralakja, Vuk Drašković felesége is. Ő ugyan már huszonnégy éve a negyvenezer dináros nyugdíjából tengeti életét, s minden bizonnyal ebből a pénzből tartja fenn a Srpska reč kiadóházat is. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a NIS-ben betöltött szerepe havonta 771 000 dinár hoz a konyhájára.

Dejan Radenković sem dicsekedhet túl nagy ismertséggel, annak ellenére, hogy a Szerb Szocialista Párt színeiben honatya. A jelek szerint azonban a „Ki ez?” kérdésre adandó vállvonogatás egyáltalán nem zavarja, hiszen ugyancsak a NIS igazgatóbizottságában „tevékenykedik”, és áldásos munkáját az állam havi nettó 700 000 dinárral honorálja. Az MTS bank ügyviteli bizottságának a munkájában is részt vesz havi 65 000 dinárért. Más szóval neki (és a felsoroltaknak) – egyelőre – van mit aprítaniuk a tejbe.

A szóban forgó juttatásoktól akár el is szédülhet az ember, hiszen ismeretes, hogy sokéves munkatapasztalattal rendelkező szakmunkások egyes közvállalatokban alig keresik meg a negyvenezer dinárt, s ebből él(?) a családjuk.

Ha azonban a közpénzek, vagyis a polgárok által kötelezően befizetendő adódinárok elherdálása nem volna elegendő az éhbérért dolgozók letargiájához, íme a telhetetlenek csúcspéldája:

Dušan Bajatović, az állam által agyondotált Srbijagas igazgatója olyan (pénzkereseti) csúcsokat ostromol, amilyenekre még a nálunk sokkal gazdagabb országokban is csak elvétve akad összehasonlításra alkalmas példa. A veszteséget veszteségre halmozó cég első embereként havonta 163 ezer dinárt visz haza, ami zsebpénznek nevezhető a Jugorosgas szerb–orosz közös vállalat igazgatóbizottsági tagságáért elkönyvelendő 1,6 millió(!) dinárhoz képest. Már erre az összegre Rejtő Jenő Wágner ura is azt mondaná, hogy ennyi pénz még számtanpéldákban sincsen, de ha hozzáadjuk az udvarnoki gáztározó igazgatóbizottsági elnöki tisztségéért járó 591 ezer dinárt, kezd kikerekedni a telhetetlenségi végösszeg. Pedig ezzel még nincs vége, lévén, hogy a szoci káder, természetesen megválasztott népképviselőként időnként megjelenik a parlamentben is, és ezzel jogot formál a minden honatyának járó havi 28 ezer dinárra.

Csupán papír és ceruza kell hozzá, s könnyen kiszámíthatjuk, hogy a miloševići időszakból (a külügyminiszterrel, a hadügyminiszterrel, az államelnökkel és a kilencvenes évek többi prominens alakjával együtt) ittfelejtett kádernek minden hónapban csaknem 2,4 millió dinár, vagyis 20 000 euró üti a markát. Ez az összeg, egyébként, negyven(!) szerbiai átlagfizetésnek, vagy harminc szakorvosi keresetnek felel meg.

S ami a leginkább megdöbbentő, hogy ők és a többi hozzájuk hasonlók meggyőződéssel vallják, hogy megérdemlik a – szerbiai viszonylatban – asztronómiai fizetéseket.

Mert – ugyebár – ők lényegében megfizethetetlenek!

BOTH Mihály