A béke szigete

Az iskola többségünk életét kellemes emlékként kíséri végig, még akkor is, ha olykor kellemetlen meglepetéseket hozott számunkra, ezeket azonban a legmodernebb szűrőknél és a legügyesebb retusnál is jobban megszépíti az emlékezet. Így a játék, a móka, a kacagás, nem utolsósorban az ismeretszerzés felülmúlhatatlan helyszíneként marad meg bennünk még akkor is, ha olykor lógó orral, máskor egy-egy jogos vagy jogtalannak vélt füles restellni való élményével tértünk haza, akár egyik társunktól, akár a zord tanárok valamelyikétől kaptuk is.

Ilyennek szeretnénk látni és megélni gyermekeinkkel, unokáinkkal együtt. És talán még mindig ilyen, ahova a jelen bonyolult körülményei között is szívesen térnek nap mint nap vissza az oda járók. Legalábbis túlnyomó többségük. És ha netán az ellenkezőjét állítja a sajtó vagy a világháló, hajlunk arra, hogy szenzációhajhászatnak gondoljuk.

Szeretjük hinni, hogy az elrettentő dolgok valahol tőlünk távol, alapesetben más kontinensen történnek, és dühösek vagyunk a médiára, mert a szenzációként tálalt események akár „követendő” példaként is szolgálhatnak nálunk.

Horrorhelyszín?

A közelmúltban, ki tudja, immár hányadára, újfent iskolai mészárlás történt egy előkelő amerikai magániskolában, ahova egy állig felfegyverkezett ifjú hölgy rontott be, és válogatás nélkül lelőtte az útjába kerülő embereket: három gyermeket és három felnőttet, köztük az igazgatót, mígnem a helyszínre érkező rendőrök magát a támadót is lelőtték.

Ha nem is ennyire „vadnyugati” stílusban, és nem is ilyen gyakran, de hasonló esetek a világ és Európa más országaiban (pl. Brazíliában, Németországban, sőt még a számos tekintetben etalonnak számító Finnországban is) történtek.

A baj szűkebb pátriánkat sem kerüli el, akár a Közép-Kelet-Európa, akár a Nyugat-Balkán régióira gondolunk is.

Magyarországon eddig egy befejezett és egy tervezett lőfegyveres iskolai támadásról tudni. A Pécsi Egyetemen történt lövöldözésnek egy halálos áldozata és öt sérültje volt, a fegyveres támadás előkészítéseként kezelt budapesti esetet viszont sikerült időben felderíteni, így szerencsére nem következett be tragédia.

Szerbiában az egyik Velika Plana-i középiskolában gépkarabélyból lőtt a mennyezetbe két golyót egy odatévedt elkövető, Belgrád Voždovac városrészének iskolaudvarában pedig egy fiatalkorú légpuskával sebesített meg egy 14 éves diákot.

Az iskolai erőszak e súlyos és sajátságos eseteit a szakirodalom „iskolai ámokfutásként” emlegeti, és bár világviszonylatban az esetek 99%-át lőfegyverrel követik el, ide sorolják a szúró-vágó eszközökkel elkövetett támadásokat is, ezáltal a magyarországi és szerbiai esetszámok némileg növekednek.

Vannak azonban az iskolai vészhelyzeteknek olyan típusai is, amelyeket nem lehet ámokfutásként kezelni, ám megjelenési formájukban és lehetséges következményeik folytán „horrorhelyzetet” teremtenek – még ha kissé túlzónak is tűnik a megfogalmazás.

Ilyen volt például az emlékezetes győri késelés, amikor egy kitűnő tanuló hármas osztályzat miatt megszurkálta az osztályfőnökét. Az ügyet a bíróság lezárta, az elkövetőt fiatalkorúak börtönében letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A minap a Belgrád közelében lévő Boljevci falu iskolájában egy diákcsínynek indult eset kis híján halállal végződött. Két fiú egy flakon erős illatú parfümöt fecskendezett szét óra előtt a tanteremben, tudván, hogy a tanórára érkező tanárnő súlyos asztmában szenved.

Számításuk a kelleténél is jobban „bejött”: a tanárnő olyan súlyos rohamot kapott, ami közvetlen életveszélybe sodorta.

Az eset előtt egyikük „viccelődve” azt mondta, nem azt szeretnék, hogy a tanárnő „köhögjön”, hanem hogy „megfulladjon”. Végül a kiérkező mentőknek kellett stabilizálni a beteg állapotát, a tettesekre pedig – a hazai oktatási rendszerre jellemző módon – legrosszabb esetben tantestületi megrovó vár, ami kb. egy „naná-naná”-val ér fel.

Korántsem mellékes és a fenti szörnyűségek közé okkal sorolandó esemény az is, ami a Pancsova közelében lévő Ferenchalom (Kačarevo) iskolájában történt a napokban, ahol egy 14 éves diák eddig ismeretlen okokból németórán a tanár és az osztálytársai szeme láttára kiugrott a második emeleti ablakból, és az udvar betonján életét vesztette. Hasonló kísérlet Belgrádban is történt egy szakközépiskolában, de azt szerencsére sikerült megakadályozni. Egy 15 éves újvidéki diáklány a minap nem az iskolában tett ilyent, hanem a péterváradi hídról vetette magát a Dunába. A mentők életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba.

Magyarországon sem jobb a helyzet ezen a téren, Budapesten, Baktalórántházán, Kecskeméten, Balatonfüreden és másutt is történtek hasonló iskolai tragédiák.

Néha az is bejön, amit kacsának hittünk

Az ukrajnai háború kezdetén – eleddig ismeretlen és vélhetően soha ki nem derülő körökből – e-mailek tömege árasztotta el egyebek mellett a szerbiai iskolákat is, amelyekben fantomnév mögé bújt feladók bombariadóval fenyegetőztek. És bár rengeteg hasznos időt és energiát vett igénybe az előírt intézkedéssorozat, kivétel nélkül vakriasztásnak bizonyultak, így szerencsére nem történt egyetlen probléma sem.

Idén tavasszal viszont két szerbiai város, Loznica és Szendrő (Smederevo) iskoláiból is jelentették, hogy robbanószert találtak az intézményben. Ráadásul ez korántsem vaklárma volt: mindkét helyen valódi eszközökre bukkantak. Mint kiderült, nem rosszakaratú emberek készültek terrortámadásra, hanem Loznicán „egy régebb óta az iskolaudvar szegletében heverő kézigránátról”, Szendrőn „az iskolai honvédelem-oktatásban évtizedekkel korábban használt, elfekvő” éles eszközökről van szó.

A hivatalos magyarázat megvan, azt viszont csak találgatni lehet, hogy valójában mikor és hogyan kerülhettek oda. A honvédelem-oktatás bő harminc éve megszűnt, de éles lőszert (kizárólag puskagolyót) annak idején is csak a végzős diákok láttak egyetlen alkalommal, éleslövészetkor a lőtéren. Más robbanószerkezet rendes úton nem kerülhetett sem az iskolába, sem az udvarba.

BERETKA Ferenc