Igencsak megoszlanak a vélemények a belgrádi pravoszláv egyház azon döntését illetően, miszerint ezentúl a Szent Száva-templomba látogató turistáknak belépőjegyet kell váltaniuk, különben nem tekinthetik meg az egyébként valóban rendkívül impozáns épület belsejét. A nem hivatalos információk szerint a csoportosan, tehát idegenforgalmi ügynökségek által szervezett csoportok kizárólag tanúsítvánnyal (licenccel) rendelkező idegenvezetők kíséretében érkezhetnek, s minden alkalommal fejenként 350 dinárt lesznek kötelesek fizetni. Amennyiben egyéni látogatóról van szó, akkor is kötelező a szakszerű idegenvezetés, a tarifa azonban 650 dinár.

Akik a pénz nevű istent imádják, helyeslően vették tudomásul a pópák döntését, míg a hívők mélységesen fel vannak háborodva, hiszen közismert tény, hogy Szerbia legnagyobb templomát gyakorlatilag az egész ország lakossága építtette, részben a költségvetésbe befolyó adók által, hiszen a mindenkori kormány igen bőségesen támogatta a beruházást, másrészt néhány évvel ezelőtt ennek a célnak az érdekében a postai küldeményekre pótbélyeget ragasztottak, amit – természetesen – az emberekkel megfizettettek.

Egyébként az épület szépségéből és értékéből az sem von le semmit, hogy a belső munkálatokban oroszt szakemberek is dolgoztak, hiszen a Nagy Medve országában, de főleg a fővárosában hetekbe telik, mire az ember megcsodálja a cári időkből származó objektumokat. Ne mondjunk mást, csak a Vörös tér végében álló Boldog Vazul-székesegyházat (Vaszilij Blazsennij) említsük, amely Moszkva egyik legjelentősebb és legismertebb építészeti emléke. Aligha akad olyan turista, aki a bakancslistájáról lehagyná ezt a látványosságot.

Éppen ezért (is) érthető, hogy a belgrádi korifeusok szívesen látták és bőségesen megfizették az Oroszországból invitált művészeket. Butaság lenne tehát kétségbe vonni a belgrádi nagytemplom értékét, abból azonban egy keveset levon a legutóbbi döntés, vagyis a belépőjegy szedése.

Az eddig sem volt kétséges, hogy az egyházak igyekeztek, igyekeznek és igyekezni is fognak lehetőleg minél több pénzhez jutni, hiszen az egyházi szolgálatot nem vatikáni valutával („Isten fizesse meg”) honorálják. Napjainkban meglehetősen költséges dolog templomban keresztelkedni, esküdni, de az elhalálozással kapcsolatos ilyen vonatkozású kiadások sem nevezhetők elhanyagolhatónak. Ennek ellenére jogos a Szent Száva-templom körüli pénzéhesség, hiszen a mindenkori rezsim szinte a tenyerén hordja az egyházat. Nem fizetnek jövedelmi adót, vagyonadót, mentesülnek az általuk megteremtett és áruba bocsátott termékek és termények utáni általános forgalmi adó alól. A második világháború után elkobzott ingatlanok visszaszármaztatása folyamán elsőséget élveztek, és komoly mennyiségű épületet, valamint mezőgazdasági területet kaptak vissza. A birtokba vétel után a mai napig tartó nagy csend következett, de bizonyosra vehető, hogy nem a papok és az apácák kapálják a földjüket, hanem bérlők dolgoznak ezeken, ami szépen jövedelmez(het).

A népi mondás szerint Jézus sírját sem őrizték ingyen. Ez igaz, hiszen azt római katonák őrizték, és ők a katonai szolgálataikért fizetséget kaptak. Szóval ezért nem őrizték ingyen,  ennek azonban ellentmond a Szentírásban található idézet.

„A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.”

A megváltó kései utódai azonban nyilván átsiklottak Krisztus eme intelme felett.

A TV Prva erre az esetleges összefüggésre magyarázatot kért a szerb pravoszláv egyház illetékeseitől, de választ a mai napig nem kapott. A most életbe lépett, a belépőjegy szedésére vonatkozó döntésre a most regnáló pátriárka is jóváhagyólag rábólintott.

Csupán érdekességként tesszük szóvá, hogy ma már létezik egy olyan „templom”, ahol minden férfiember szívesen fizetne belépőt, az USA-ban levő Atlantában ugyanis a mély dekoltázsú nők léphetnek be a saját maguk által alapított templomba, s az irántuk való „megbecsülés” a ruhakivágás mélységétől függ. Ez azonban semmiképpen sem vonatkozhat az úgynevezett hagyományos templomok szabályaira, hiszen köztudott, hogy mindegyik egyház a templomába, imaházába, zsinagógájába, (pláne a) mecsetjébe belépőktől megköveteli a tisztességes, tehát szerény megjelenést. Nagy kérdés tehát, hogy a belgrádi nagytemplomba milyen ruházati megjelenést követelnek meg. Vagy számukra csak az a fontos, hogy a kíváncsiskodó turista leszurkolja a kiszabott belépődíjat, a többit pedig Isten megítélésére bízzák?

Akárhogy is van, kissé furcsa érzés, főleg a hithű keresztények számára, hogy Isten házából üzletet csinálnak. Ennyi erővel akár bóvliárusokat is beengedhetnének, hiszen egy dolog a hit, s más dolog az üzlet. Így azonban az derül ki, hogy a Miatyánknak is van ára.

BOTH Mihály