Újabb írott és íratlan szabályozások az iskoláinkban

Tanügyi berkekben, de már szélesebb körben is nagy vihart kavart az új osztályozási szabályzat1, meglehetősen sok reakció jelent meg rá a sajtóban. Érkeztek kritikus vélemények az Oktatási Minisztériumba is, többnyire szakmai csoportosulásoktól, de egyik-másik szakszervezet is megszólalt. Vannak, akik egyenesen a visszavonását követelik, mert további terheket rónak a tanárokra.

Az iskolapedagógusok és iskolapszichológusok tömörülései azt nehezményezik, hogy érthetetlen módon teszik benne eleve felelőssé a szakszolgálatokat, amelyek nem vesznek részt közvetlen módon az osztályzatok meghatározásában, az új szabályzat viszont előlátja a munkájukat bíráló kifogások benyújtásának procedúráját. Leginkább azt nehezményezték, hogy ezúttal sem voltak egyeztetések a tanügyi dolgozók képviselőivel. Közben kiderült, hogy a minisztérium által elismert szakszervezetekkel történt valamiféle egyezetetés, de konkrét szövegjavaslat nélkül. A szabályok újabb módosításával csak káoszt teremtettek a magaviseleti jegyek meghatározása körül is. Az osztályozási szabályok körüli kapkodás csak tovább súlyosbítja a helyzetet. A most meghozott dokumentum talán legkárosabb következménye, hogy újabb árkokat ástak a tanári és a szülői társadalom közé, miközben a rendszer javításának egyik kovásza épp a bizalom erősítése lenne.

@k = Az értékelés átgondolt reformjának szükségessége

A kétezres évek elején egy átfogó iskolai reformot igyekezett előkészíteni az akkori minisztérium Gašo Knežević vezetésével. Ez természetesen az osztályozást is érintette volna. Sajnos 2003-ban a meglehetősen konzervatív, Koštunica által irányított kormány egy tollvonással lesöpörte a reformtörekvéseket.

Gyakorlatilag töröltek minden előrelátott tervezetet, módosítást. Az idő végül rákényszerítette a rendszert, hogy lépést tartson a korral, de csak a felszínen, és mindig csak kapkodva, kényszerhelyzetekben. Kicsit úgy tűnik, hogy ezt az elmulasztott alkalmat azóta sem sikerül pótolni. Az oktatási rendszerekben a saját bonyolultságukkal, az egész társadalmat érintő tényezőikkel mindig meglehetősen nagy az inercia, ezért nem lehet utólagos sminkkel javítani rajtuk. Erre lenne hivatott a stratégia, sajnos inkább csak formális okokból létezik ilyen dokumentum, és nem tartalmaz számonkérhető lépéseket.

Az értékelés területén tapasztalható problémák közül kiemelném a legfontosabbakat. Értékválságban élünk, ezért mindennél fontosabb lenne egy egyszerű, átlátható és könnyen ellenőrizhető kritériumrendszer. Ehelyett évek óta rengeteg energia ment el az ún. oktatási kimenetelek és standardok folyamatos bonyolításával. Értéküket vesztették a jó osztályzatok, értékét vesztette a tudás, a rendszer képtelen mérni a használható, funkcionális készségeket. Kevés azoknak a diákoknak a száma, akiket nem a jó osztályzat motivál, hanem a tudás megszerzésének a vágya.

Elsőben a gyerekek döntő többsége kedveli az iskolát, másodikban ez az arány drasztikusan változik. Ebből már 20 évvel ezelőtt sikerült levonni a következtetést, az emlegetett eltörölt reform az első ciklusban (három év lett volna) nem tervezett számbeli értékelést. Már régen tudjuk, hogy a számokkal kimutatott teljesítmény fontosabb a kiválasztás vagy a szelekció szempontjából, mint a motiváló hatása. Ráadásul a gyenge jegynek alig van ösztönző jellege.

@k = A skatulyák helyett ellátórendszert

A fent említett szabályzat módosítását a minisztérium részéről valószínűleg az egyre kezelhetetlenebb magatartási, erőszakos cselekedetekkel kapcsolatos események a valós cselekvés és intézkedések hiányában motiválták a leginkább, különös tekintettel a májusi tömegmészárlásra. Következik ez abból, hogy a legfontosabb változás mégiscsak a magaviseletet folyamatos osztályozása év közben is.

Az írott szabályozásokon kívül Đukić Dejanović miniszter gyakran instruálja a pedagógusokat a sajtón keresztül, ezzel folyamatos további zavarokat okozva. Mintegy egy hónappal ezelőtt tett egy olyan kijelentést, hogy az osztályfőnökök fokozottan figyeljék az osztályt, és készítsenek feljegyzéseket a tanulókról, állítsanak össze valamiféle dossziét róluk. Majd hozzátette, hogy ebben segítsenek nekik a szakmunkatársak.

Még ennél is megdöbbentőbb volt, hogy kategorizálta a tanulókat. Azt mondta, vannak az „átlagos” diákok, azok, akik nagyon zárkózottak, akik nyíltak és akik hajlamosak incidenseket kiváltani. Ha ezt nem egy nyugalmazott pszichiáter tenné, valahogy meg is érteném, de így még ironikusabb a történet. Ez a csoportosítás ugyanis rendkívül szakmaiatlan. Az év elején elrendelt intézkedésekkel, iránymutatásokkal is kapkodva próbálták javítani az iskolai mentálhigiénét. Fél év múlva sajnos nem látjuk a pozitív előremozdulást. A legfontosabb ezen a területen az lenne, ha végre hagynák az iskoláknak, hogy közösséggé alakuljanak, hogy létrejöhessen egy demokratikus légkör egészséges viszonyokkal.

Mindenekelőtt az államnak gondoskodnia kellene egy megfelelő ellátórendszerről, hiszen nem a nehézségekkel küzdő gyerekek felismerése a probléma, hanem hogy nincsenek tanácsadó, fejlesztő és terápiás intézmények, a különböző nehézségekkel küzdő gyerekek pedig egyre többen vannak. A mentális egészség fejlesztésével kapcsolatban nemrégen a minisztérium képzést tartott az oktatási tanácsosoknak, akik majd a tudásukat a szakszolgálatoknak adják át. Ebben a folyamatban is történt egy átgondolatlan lépés, ami gyakorlatilag gátakat állít a megvalósítás elé.

A tanácsosok legtöbbje különböző tanári szakot végzett pedagógus, akik majd iskolapszichológusoknak és iskolapedagógusoknak tartanak képzést olyan témákban, amelyekben az utóbbiak jártasabbak. Máris adott az ellenállás forrása. Az iskolai szakszolgálatban dolgozók folyamatosan képzik magukat saját szakmájukban, saját költségükön is, ugyanis ez belső igényük, a hivatás velejárója. Sokszor azonban hiába, mert a rendszer főként adminisztrációs feladatokkal látja el őket. Gyakran olyanokkal, amelyek miatt az igazi szakmai munka háttérbe szorul. A folyamatos szakmai fejlődéssel viszont fenntartható a professzionális identitás, egyfajta egyensúlyt teremt, kompenzálja a munkahelyi kiégést. Soha senki nem mérte fel, hogy ki milyen plusz kompetenciákkal rendelkezik a szakszolgálatokban, pedig óriási rejtett tőkét lehetne ott kimutatni.

Előbb-utóbb nem lehet megspórolni az oktatási rendszer átgondolt reformját. Kapkodás, skatulyázás, felszíni sminkelés helyett lényegi változások kellenek. Olyanok, amelyekkel valóban a második otthonává válhat minden gyereknek az iskolája. Jelenleg félő, olyan irányba haladunk, hogy az otthonról hozott gondok az iskolában csak hatványozódni fognak. Nekünk viszont olyan iskolára van szükségünk, amely képes amortizálni az otthonról hozott nehézségeket.

 MENGYÁN PLETIKOSIĆ Ildikó