Menekülés a spájzon át a kollektív paranoiába

Egyre inkább arra merek következtetni, térségünkben megállíthatatlanul terjed egy betegség (ha annak lehet nevezni), az üldözési mánia. Meglehet, kevesen ismerik a fogalmat, így – habár annak, aki pontosan tudja, egy kicsit unalmasnak, elcsépeltnek fog tűnni – szeretném az olvasókat a több forrásból összeollózott értelmezéssel megismertetni.

Az üldözési mánia vagy paranoia (görög szóból ered, a παράνοια azt jelenti: elmén kívül) túlzó és indokolatlan, irracionális szorongás vagy félelem, ami gyakran ismert, esetleg ismeretlen tényezők általi üldözöttség érzésében nyilvánul meg.

Kezdetben szinte minden elmebetegséget így neveztek, míg a 20. század elején Emil Kraepelin téveszmeként írja le, egyesek a paranoid hajlamot még a skizoid személyiségzavarral is összemossák, de a lényeg, hogy az ebben szenvedők gondolkodási képessége nem sérül. E betegség egészen pontos leírását és gyógyítási lehetőségeit az interneten1. – ha érdekel valakit – elolvashatják.

Ha hisszük, ha nem, a történelem folyamán szinte minden hatalomhoz jutó vagy azt megszerző nagy államférfi paranoiában szenvedett vagy paranoid hajlama volt. Gondoljunk csak Néróra, Napóleonra, Leninre, Sztálinra vagy Hitlerre, hogy csak a mindenki számára legismertebbeket soroljam fel. Ők sok mindenben különböztek, de egy valami közös volt, hatalmuk megszerzésére és megszilárdítására belső és külső ellenségeket kreáltak, amivel képesek voltak tömegeket (szélsőséges esetben a társadalom többségét) mozgósítani.

E bevezetés után érdemes megvizsgálni mind az anyaországi, mind pedig a szerbiai politikai színteret.

Mindkét politikai színtér (mondhatjuk: társadalom) az elmúlt tíz év alatt kitermelt egy vezért (voždot). Folyamatában nézve teljesen lényegtelen, hogy az egyik esetben az adott személy a végrehajtó hatalmat, a másikban pedig az államfőit kaparintotta meg.
Az adott társadalom többségét még az sem zavarta, hogy egyikük „átevezett” a liberális demokráciából a szélsőjobb oldali illiberalizmusba, másikuk pedig a háborús bűnök árnyékából hirtelen átlépett az európai értékek és a balkáni együttműködés fényébe.
Nem lehet nem észrevenni, hogy megszülettek a belső és külső ellenségképek. Az anyaország esetében a baloldal, a liberális és a szélsőjobb konglomerátuma, amit gyurcsányista tömegként kezel a hatalom, na meg a szexuális másságú egyének, illetve a brüsszeli bürokrácia lett ezekre a szerepekre kárhoztatva. Szerbiában sem sokkal jobb a helyzet, itt minden egyén és szervezet, aki vagy amely nem kér a nagyszerb lázálmokból, meg a közmédiából kiátkozott, önmagukat függetlennek meghatározó tájékoztatási eszközök számítanak belső ellenségnek, külsőnek pedig azok az államok, amelyek a legújabb balkáni háborúk lezárása óta tagadják a szerb nemzet hadviselésének igazságosságát, népirtásnak merik nevezni az akkor elkövetett kegyetlenkedéseket, valamint elfogadják Koszovó államiságát. Egy állam a kivétel, ez pedig Magyarország, annak esetében érvényes a „minden zsák megtalálja a maga foltját” közmondást, mivel az anyaországunk (hatalmon levő politikusai) még arra is képes(ek), hogy a nyílt vagy burkolt kisebbségi (esetünkben magyar) ellenességet úgy értékelje(ék), követendő példa Szerbia Európa Unióba vezető útján.

Ehhez kapcsolódik egy három évvel ezelőtt bejelentett ígéret: „Nem véletlenül mondtam, hogy már jövőre mindenki látni fogja: nincs a miénknél erősebb hadsereg a térségben. De van néhány gondunk. Sokkal több katonára van szükségünk. A legnagyobb bajokat a juttatások jelentik, de azokat majd megemeljük. A legkevesebb gond Szerbia déli részén van.” Mindezt Szerbia Köztársaság elnöke jelentette ki. Ezt követően 2019-ben, majd 2020-ban Oroszország (igaz, csak felújított, modernizált) tankokat és más páncélosokat szállított,2. valószínűleg ezért lett hatékonyabb a Covid–19-pandémia elleni közdelem. A múlt héten jött a bejelentés, nem elég a felújított arzenál, nekünk új drón, azaz modernebb harci eszköz kell3. (nem azért, mert már nincsenek katonák), de persze ezt sem tehette más, mivel az ilyen jelentős lépés beharangozása az államelnök feladata.

De nehogy azt higgyük, hogy Magyarország le akar maradni, erről pedig Orbán Viktor gondoskodott.4. Ki is fejtette, erős, elrettentő hadseregre van szükség.

Mindkét esetben felmerül a kérdés: Miért? Amennyiben Szerbia folytatni szeretné a titói el nem kötelezett hagyományokat, nem kellene folytatni a beszerzés gyakorlatát is? Ha hol innen, hol onnan jönnének a harci eszközök, meglehet, valaki számára megnyugtató lenne. Persze nekem sem a csak Oroszországból, de még csak a mindkét (vagy mindhárom, ne felejtsük el Kínát sem) helyről való felfegyverkezés sem tetszene, mivel teljesen értelmetlen. Magyarország esete egy kicsit komplikáltabb. A NATO-tagállamok kötelező haderőfejlesztését miért kell túlteljesíteni? Kit is szeretnének elrettenteni?

Mindkét esetben érdekes, hogy a veszély nem katonai, ugyanis sem az orosz, sem pedig a kínai hiteleket nem lehet fegyvervásárlással fizetni, azzal egyedül csak tovább nő az ország eladósodása. Ráadásul eközben eszembe jut egy régi magyar film (A tizedes meg a többiek), ma már közhellyé szelídült mondása: Az oroszok már a spájzban vannak! Ez ma már Szerbiára érvényes, a különbség csak az, nem az oroszok, hanem az arabok!

Nehogy valaki azt gondolja, az egyszerű emberek nem értik a politikusi vagy hatalmi paranoiát! Sokan emiatt egy kollektív paranoiába menekülnek, amit úgy neveznek: összeesküvés-elméletek. Én megértem őket!

BALLA Lajos

_________________________