Gyermek ölt halomra gyermekeket

Még soha ilyen nehezen nem kezdtem bele az írásba, pedig tobzódnak a fejemben a gondolatok, rengeteg mindent le kellene írni. Egy részüket százszor elmondtam, leírtam már, de most, hogy nálunk is megtörtént a legszörnyűbb dolgok egyike, a fájdalomtól görcsbe rándul a kezem, lebénul a nyelvem.

Nem vagyok már fiatal ember, és csaknem egész életemet, a diákévekkel együtt  ötvenhat esztendőt, iskolában töltöttem. Mindenkor erős, általában pozitív érzelmek fűztek az intézményhez, és mindig a jobbítás szándékával tettem a dolgom.

  1. május 3-án egyszerre omlott össze minden belé vetett hitem és bizakodásom. Belgrád szívében, az oly nagy nemzeti büszkeséggel és erőn felüli igyekezettel felépített Szent Száva-templom közelében egy tizenhárom éves gyermek kioltotta nyolc diáktársa és egy felnőtt életét, további féltucatnyit pedig súlyosan megsebesített. Közülük egy kislány a mai napig életveszélyben van.

Tette ezt előre megfontoltan, részletes terv alapján, hideg fejjel és a gyakorlott fegyverforgatókat is megszégyenítő pontossággal. A szörnyű mészárlást követően kitárazta és maga mellé tette a nála lévő két fegyvert, majd higgadtan felhívta a rendőrséget, és közölte, hogy ő egy pszichopata, aki megölt több embert, és le kell őt nyugtatni. Amikor a rendőrök elfogták, a megbánás legkisebb jelét sem mutatta.

Pedig nem volt „problémás” gyermek. Tekintélyes szakorvos fia, látszatra jó neveltetésben részesült, kitűnő tanuló, megannyi tanulmányi versenyen szerzett hírnevet magának és iskolájának. Társai „strébernek” tartották, maga úgy érezhette, hogy emiatt kiközösítik, vagy egyszerűen beilleszkedési zavarai voltak, ami ebben az életkorban a gyermekek nagy részével előfordul.

De nemcsak tanulmányi versenyekre, különórákra, zenedébe járt, de apjával együtt lőgyakorlatokra is az egyik lőtérre, ahol jól elsajátította a fegyverforgatást.

Pedig még a 14. életévét sem töltötte be. Emiatt a hatályos büntetőtörvény szerint – tekintet nélkül az áldozatok számára – semmiféle büntetőjogi felelősségre nem vonható.  Belátható időn belül kiengedik, sőt – tanköteles korára tekintettel – iskolába is kell járnia. Talán épp ugyanoda, ahol a szörnyűséget elkövette? A gondolatába is beleborzad az embert.

Álságos viszonyok

Az iskolai erőszak kérdésével rengeteget foglalkoztunk, nem azért, mert világjelenség, hanem mert a probléma hazai kezelése hosszú ideje semmilyen eredményt nem mutat, hovatovább, épp hatékonyatlansága miatt ösztönzi is azt.

A vračari iskolában történt szörnyű eset egyszerre mutatta meg a szerb társadalmi attitűd végzetes álságosságát és az erőszak mindenhatóságába vetett konok hit bumeránghatását. Nálunk a lakosság jelentős hányada kizárólag az erőszakos önbíráskodásban, önmaga „megvédésében”, a saját vélt vagy valós érdekinek „kiharcolásában” bízik, és ehhez minden „szükséges feltételt” igyekszik megteremteni magának. A társadalom pedig csak látszatra próbálja ezt törvényes mederben tartani. A jogi keretek adottak ugyan, ám nem mindenkor és főképp nem mindenkire nézve alkalmazzák.

Így történt meg, hogy gyermekként beléphetett a lőtérre, és akár szülői felügyelet mellett is, lőfegyvert vehetett a kezébe. A fegyvertartás és -tárolás szigorú szabályai ellenére így juthatott hozzá apja (egyébként engedéllyel tartott) pisztolyaihoz meg a tetemes mennyiségű lőszerhez, és minden bizonnyal eddig senki sem tudta vagy nem is próbálta kialakítani benne a tudatot, hogy erőszakkal nem szabad kezelni a problémákat. Hovatovább, lépten-nyomon az ellenkezőjét tapasztalhatta.

Kiszabadult a szellem a palackból

A gyászban az is mélységesen elgondolkodtató, hogy a szörnyűség helyszínén nyilatkozó diákok arcán nem látszott valódi döbbenet. Némi tétova meglepettség mögött lezser félmosoly bujkált a tekintetekben, és már a szörnyű bűntény másnapján a tettessel rokonszenvező csoportok alakultak a közösségi oldalakon. Hovatovább, valódi lendületet vettek a hasonló esetek: már a következő napon egy másik belgrádi iskola harmadikos diákjánál is találtak listát, amelyen a tervezett áldozatok neve szerepelt, szintén Belgrádban egy diáklány konyhakéssel megsebesítette egyik iskolatársát és a védelmére siető tanárnőt, Obrenovacon pedig a valódihoz megtévesztésig hasonló műanyag pisztollyal hadonászott egy tanuló. Mladenovacon egy nappal később szintén az iskolaudvarban kezdődött egy újabb mészárlás, amelynek eddig legalább nyolc halálos áldozata és tucatnyi sérültje van. Ez a leszámolás ugyan nem gyermekek között történt, hanem egy 21 éves férfi nyitott tüzet gépkarabélyból egy szóváltást követően. Közben a rendőrség egymás után állít elő gyermekeket hasonló cselekmények tervezése miatt.

Ružić miniszter a rá jellemző mellébeszéléssel valami „külső értékrend” káros hatását emlegeti, más illetékesek a „rendszer kiváló helytállását” ecsetelik, az államfő hirtelen meglepődik azon, hogy ilyen dolgok előfordulhatnak, majd azonnal törvénykezik, vádol és ítéletet hirdet, a vajdmagy kisebbségi párt államtitkára kivárja, hogy a döbbenetes eset kapcsán mit mondanak „fentről”, majd jó nyolc óra elteltével, délután fél öt tájban kirak egy gyászra utaló borítóképet a profiljára.

A médiumokban okos és kevésbé okos illetékesek elemzik rendületlenül a tanulságokat. Mellbevágó blődlik tömege elhangzik, de egyetlen illetékes fejében nem fordul meg, hogy legalább a gesztus szintjén vállaljon valamit abból a felelősségből, ami a hivatásánál fogva terheli. Végül valaki csak megtette: vasárnap lemondott tisztségéről Branko Ružić oktatásügyi miniszter – közölte a Tanjug.

Zengzetes ígéreteket tesznek, kései és szánalmat keltő szigort mímelnek, hogy elhitessék, az élet ugyanúgy mehet tovább, mint ennek előtte. „Pandora szelencéje azonban kinyílt, a léggömb ott pukkadt ki, ahol a legjobban fáj, ártatlan gyerekek körében. Szerbiában maga a rendszer termeli a rosszat. Abban reménykedni, hogy a rendszer képes felszámolni az általa teremtett gonoszságot olyan, mint egy gyújtogatótól várni, hogy eloltsa a maga keltette tüzet.” (Dragan Bursać)

BERETKA Ferenc