Már tíz évvel ezelőtt is megoszlottak a vélemények arról, hogy be kell-e szüntetni a kötelező katonai szolgálatot, hiszen a szerbiai patriarchális családi viszonyok úgyszólván megkövetelték, hogy a fiú magára öltse az egyenruhát. Évszázadokig ez jelentette a felnőtté válás küszöbét és azt, hogy életrevaló a gyerek. Ebből eredően érthető, hogy a sorkatonai szolgálat megszüntetésének főleg a leginkább érintettek, vagyis a fiatalok örültek, hiszen nem kényszerültek „angyalbőrbe” bújni, s ezzel együtt elviselni a szolgálattal járó fegyelmet és számos megkötöttséget.
A haditechnika sajnálatosan gyors fejlődése azonban egyre kevésbé tartott és tart igényt az emberi erőre. A hangsúly teljesen eltolódott az immár eget verő technológiai ismeretek felé, azt pedig „röpke” fél év kiképzési idő alatt teljesen lehetetlen elsajátítani. Ezért fordult egyre több ország a hivatásos katonaság felé. A profik ugyanis több évre kötnek szerződést, és általában érdeklődésüknek megfelelő beosztást kapnak. Ehhez azonban az országnak komoly anyagi háttérre van szüksége. Egy évtizeddel ezelőtt Szerbia politikai vezetése is elsősorban ez miatt mondott le a kötelező szolgálatról. Mint legtöbb döntése esetében, ezúttal sem gondolta végig a dolgokat, s ma már ott tartunk, hogy a vezérkar nyilvántartásában alig van tartalékos katona.
A fentiek tükrében meglehetősen logikusnak tűnik, hogy az illetékesek felmelegítették a kötelező szolgálat témáját. A hadra fogható és úgy-ahogy kiképzett polgárok létszáma, az életkoruknál, vagyis a természet törvényszerűsége folytán, rohamosan apad, s egyes számítások szerint tíz év múlva „kihaltnak” tekinthető a tartalékos állomány. Ez pedig Szerbia számára is biztonsági kockázatot jelent.
A folyamatosan és fennen hangoztatott „biztonsági kockázatnál” azonban meg kell állni egy szóra. Ha ugyanis logikuson végiggondoljuk a témát, kétségeink merülhetnek fel. Mint fentebb említettük, a „talpasokra”, vagyis a gyalogságra alig-alig van szükség. Másrészt ugyan ki tervezné szárazföldön megtámadni Szerbiát!? Annál is inkább, mert e kis országot gyakorlatilag körülöleli a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elv alapján működő NATO. Azt pedig a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy egy ilyen haderőnek Szerbiánál sokkal nagyobb és fejlettebb védelmi képességekkel rendelkező ország sem lenne képes ellen állni. Emlékezünk még 1999-re, amikor négy kiindulópontról nem kevesebb mint ezerháromszáz vadászbombázó március 24-e és június 11-e között, az „Allied Force” hadművelet keretében szórta ránk az „áldást”, miközben a miloševići diktatúra rendelkezésére álló néhány MIG–29-es és ennél valamivel több, ma már szakmai körökben megvető ajaklebiggyesztést kiváltó MIG–21-es próbálta felvenni a légiharcot a Phantomokkal, Mirage-okkal, F–117-esekkel. Ennek végeredményeként a NATO egy F–117-est (lopakodót), egy F–16C vadászbombázót és egy baleset miatt lezuhant Apache helikoptert vesztett. A másik oldalon hat MIG–29-est lelőttek, négyet még a földön lebombáztak, egy vadászgép lezuhant és egy Orao szintén a veszteséglistára került.
Reálisan nézve ilyen körülmények között gyakorlatilag Szerbiának nincs szárazföldi ellensége. A Haradinaj-féle hepciáskodás és a Preševo-völggyel szemezés alig érdemel szót, hiszen a koszovói „hadseregnek“ saját erejéből egy tisztességes nagy gyakorlatra sem futja.
Másrészt a kötelező sorkatonai szolgálat felélesztésének igen komoly anyagi vetülete van, a számítások szerint ugyanis egy katona bokától tokáig történő felszerelése hatalmas összeget emésztene fel. Évente csupán az élelmezésre 8,5 milliárd dinárt kellene előteremteni, s ennek a másfél-kétszeresébe kerülne a pénzbeli juttatásuk.
Mindezek ellenére az államelnök máris bejelentette, hogy hat laktanyát készítenek elő erre a célra. Nagy kérdés azonban, hogy ki fog azokban lakni? Ha valóban törvényileg kötelezik a fiatalokat a rukkolásra, ez nem jelenthet gondot, de ha egyfajta önkéntességet szándékoznak bevezetni, akkor nem fog könnyen menni a dolog. Egy felmérés szerint ugyanis a fiatalok nagyobb része helyesli ugyan a sorkatonai szolgálat létezését, de az idősebb, vagyis az egyetemista korosztályból csak minden harmadik, a fiatalabbak közül pedig alig minden ötödik lenne hajlandó bevonulni.
A fentieknek azonban elentmond az a tény, hogy Európa negyven országa közül tizennégyben létezik kötelező katonai szolgálat. Mi több, ezt a honvédő kötelezettséget még Svájc is bevezette, holott ismeretes, hogy az alpesi ország örök idők óta a semlegesség politikáját hirdeti.
Létezik olyan vélemény is, hogy a sorkatonai szolgálat megszüntetése erősen kihatott a fiatal férfiak társadalmi magatartására. Tény ugyanis, hogy az utóbbi években, a korábbi, szocialista időszakhoz képest térségünkben (is) megszaporodtak az általuk elkövetett törvényszegések, az önfegyelem hiánya. Ebből a szempontból nyilvánvalóan szükséges lenne a katonai szolgálat.
Valószínűleg már a közeljövő megmutatja, hogy elhangzik-e ismét az „Alázatosan jelentem!“ raportírozás.
BOTH Mihály
