Gyász után 

A tragikus posztmajális óta elmúlt két hét. A vérengzések helyszínén elhervadtak a virágok, és kialudtak a gyász mécslángjai, a lelkekben azonban még sokáig pislákolni fognak. Éljük tovább az életünket, mert mást nem tehetünk, de már nem élhetjük úgy, mint korábban: a társadalom legérzékenyebb alrendszerén olyan súlyos és nehezen gyógyuló seb esett, amely egy nemzedék életét végig fogja kísérni.

Lábra tud-e Szerbia állni az után, hogy megtörtént a vračari iskolai vérengzés, amikor egy fővárosi elitiskola falain belül, saját diákjai körében fordult tragédiába az a régóta erjedő folyamat, melyet észlelni lehetett a társadalomban, de megállítani vagy legalább lassítani nem tudtuk, sőt, mintha tudatosan gerjesztettük volna a mindent eluraló mellébeszéléssel, a látszatintézkedésekkel és a szabadságbarátnak hazudott, de éppen a mások szabadságába gázoló álságos pótcselekvésekkel, a felelősség áthárításával és a következmények elmismásolásával?

Kiútkeresés

Az iskolai munka mára teljességgel ellehetetlenült. Sokáig azt hittük, ez főképp a tanulói teljesítmények zuhanórepülésében mutatkozik meg. Az iskolai erőszak súlyosbodásával azonban már a nyugalmas iskolai élet, az iskolába járó diákok és felnőttek testi-lelki integritása is veszélybe került. Mire az oktatásirányítás hosszas halogatás után maga is ráeszmélt a helyzet tarthatatlanságára, és némi látszatszigorításba kezdett volna, bekövetkezett az, amire senki nem számított. Innentől értelmetlenné váltak azok a meg sem hozott intézkedések, amelyekről éppen közvita zajlott az esedékes törvénymódosítás előtt. A tömegmészárlás után minden bizonnyal más értelmet kap mind a szülői és gyermeki, mind pedig a társadalmi és intézményi felelősség kérdése, amelynek túl kell lépnie az iskola falain, és komolyan kell érintenie az állam más intézményeit is. Ha nem így történik, a kudarc borítékolható, a hasonló esetek esélye pedig nőni fog.

Ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen az iskolai biztonság és az általános közérzet javulásában, óriási változásokra lenne szükség a szerbiai társadalom értékrendjében. Hogy van-e ennek a közösségnek annyi erkölcsi tartaléka, hogy túllépjen önmaga árnyékán, szembe tudjon nézni a saját elhazudott és félremagyarázott múltjával, és valós képet alkosson jelenkori állapotáról, arra viszonylag gyorsan választ kapunk. A tragédiát követő napok eseményei nem igazán biztatóak.

Egyelőre „izomból”

Az államfő által beharangozott „drasztikus” lépések, a rendőri állomány létszámának jelentős növelése és a lakosság „lefegyverzése” állítólag beindult. Az iskolák egy részében megjelentek a rendőrök. Kérdés, hogy ők ott milyen parancsok alapján és milyen meghatalmazásokkal tudnak eljárni. Az iskolai fellépést gátló jogszabályok ugyanis változatlanul érvényben vannak. Ha enyhíteni akarunk ezeken, akkor is kérdés marad, meddig tehetjük anélkül, hogy végképp visszazuhannánk valami elfeledettnek hitt múltba.

Az önkéntes alapon működő „lefegyverzés”, amit már nem első alkalommal hirdetnek meg nálunk, csak látszateredményeket hozhat. Komolyabb akciót csak azokkal szemben lehet indítani, akikről a hatóságnak tudomása van. Nálunk a jogszerűtlenül megszerzett és tartott fegyverek száma jócskán meghaladja az engedéllyel tartottak számát. Ezekről csak becslések vannak. Ha a hatóságok netán tudnak ezekről (mert minden bizonnyal nem ismeretlen előttük ez a tény), vajon eddig miért nem intézkedtek? Ha nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, vajon miért? Legfőképp pedig: hogyan is kerültek ezek a lakosság kezébe?

Így a rendőrség egyelőre kiskorúakra vadászik, akik „hasonló ámokfutásra készülhettek”, listákat, terveket készítettek arról, kiket „fognak kinyírni”, fenyegetőztek, ne adj´ isten, puskát, pisztolyt rajzoltak az irkájuk borítójára.

Gondba ejtő ugyanakkor, hogy egyre több munkájuk akad. Minden jel szerint a gyermekek egy részére inkább „ösztönzésként”, mintsem elrettentő példaként hatott a K. K. által elkövetett mészárlás. Mi sem bizonyítja ennél jobban a társadalmi értékrend elképesztő erózióját, akkor is, ha egy részük éppen csak a „maga szórakoztatására”, „játékból” vagy a „hecc kedvéért” teszi ezt. De ne tévesszük szem elől: ezekkel is a várható következményeket tesztelik. Mert a hazai társadalmat jelenleg uraló áldatlan állapotok jószerével a következmény nélküliség folyományai, akár az iskolai fegyelmi problémákat, akár a jogtalanul tartott fegyverek ügyét vizsgáljuk is.

Bármennyire úgy tekintjük, hogy az emberek öntudatos jogtisztelete a demokrácia feltétele és mércéje, kénytelenek vagyunk beismerni: valódi visszatartó ereje nálunk még mindig (vagy újfent) csak a következményekkel fenyegetésnek van. És csak azok körében, akik úgy gondolják, senki sem fogja őket kimenteni a következmények alól.

Kérések és ígéretek

A közbeszéd természetesen továbbra sem hagyja nyugodni a témát. Rengetegen foglalkoznak vele, a bulvársajtónak pedig egyenesen éltető elemévé vált. Ezzel többet árt a helyzet rendeződésének, mintsem használna.

Fő kérdéssé vált, hogyan folytatódjék a tanév, mit kellene tenni, hogy a gyermekeket megvédjük az újabb traumáktól. Mikor e sorok papírra kerülnek, a véres események helyszínéül szolgáló Vladislav Ribnikar iskolában is elvileg folytatódik a tanítás.

A szülői tanács hétpontos javaslatot terjesztett be (kérték egyebek mellett az eset rekonstruálását, az elkövetőre és családjára váró további intézkedések ismertetését, a vizsgálatban nyilvánosságra került adatokért felelősek személyét, az iskolaépület átrendezését stb.). A kormányfő meghallgatta, az államfő pedig megígérte (!), hogy minden követelésüket teljesíteni fogják. „Megakadályozzuk a kortársak közötti erőszak 80 százalékát, a tanárok elleni potenciális erőszak 95 százalékát, és megkönnyítjük az elkövetők megbüntetését. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek és a szülők is nagyobb biztonságban érezhetik majd magukat”– mondta.

Erre valóban nagy szükségünk lenne. 100%-ban!

BERETKA Ferenc