Újabban ritkábban jár a postás. Megcsappant a levelek száma, legfeljebb csak a számlák, különböző röplapok, reklámújságok érkeznek időnként, így a levelesládákat ritkábban kell néznünk. Azt mondják, az elektronikus kommunikáció fejlődése hozta magával a postai küldemények számának csökkenését, következésképpen pedig a levélhordóknak, postai kézbesítőknek is kevesebb lett a munkájuk. Mondják azt is, hogy ez világjelenség, nem csupán nálunk alakultak így a dolgok. Nem szabad mindjárt elmarasztalni a hazai állami cég vezetését.

A fehér boríték

A napokban megint láttam a postás, amint szinte minden ház kapujában megállt, és a postaládába próbált begyömöszölni egy-egy küldeményt. Több helyen is kínlódott szegény, hiszen a szóban forgó, kézbesítendő boríték méreteihez képest a levelesládák kicsik, nyílásuk szűk, így aztán gyakran csak a kerítések és a kapuk lécei és rácsai közé tudta beilleszteni a fehér borítékokat. Mari néni a szemközti házban is amolyan kapudísszel lett gazdagabb a fehér boríték révén. Nekünk is jutott ezekből, így aztán címzettként magam is megnézhettem, mit írt a feladó, a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap. Nos, a mintegy hetvenoldalas füzet luxuskivitelezésű kiadványnak számít, színes fotókkal ellátott, vastag és fényes papíron készült. A nyomdászok szerint ez a drágább, ritkábban használt papírok egyike, amelynek kunstdruck a neve. A feladó egyébként a füzet kiadója is, a példányszám pedig – kapaszkodjanak meg! – 1 600 000, azaz: egymillió-hatszázezer. A mai korban a szép korúak már mindent beáraznak, így a szomszéd is megsaccolta: szerinte legalább száz dinárba kerülne az ingyen és bérmentve házhoz szállított színes füzetecske. Egy napilap átlagos ára viszont a becsült összeg fele. Igaz, az újságpapír minősége is sokkal silányabb.

A kemény fedelű füzetecske címoldalán alighanem egy idős házaspárról készített fénykép látható, meg a kiadvány címe: Водич за пензионере. Persze, az évszám sem maradhatott le, ami azért is fontos lehet, mert az ötödik oldalon ott szerepel, hogy ez csak az első kiadás. Ha magyarra fordítanánk, talán „Nyugdíjasok kézikönyve” lehetne a megfelelője ennek a címnek, esetleg: Útmutató nyugdíjasok számára.

Az elnök szava

Itt és most már semmiképpen sem számít meglepetésnek, hogy a füzet tizedik oldaláról az államfő mosolyog az olvasóra. Rendszeres rendkívüli tévészereplésein kívül a nyugdíjasok számára is akadt mondanivalója. A luxuskiadványban közölt fényképeken egyébként mindenki vidám, mosolyog, derűt sugároz, így az immár széles körben ismert elnöki szöveg sem meglepetés. A megvalósult jólétről, a biztonságos jelenről és jövőről, a gazdasági fellendülésről, az ország egészének haladásáról, a külföldre ment fiatalok hazajöveteléről szól az államelnök, aki „Az Önök elnökeként” saját kezű aláírásának lenyomatával hitelesíti a mondanivalóját. A helyzet vitathatatlan ismerői szerint a füzetecske is az elnöki szöveg miatt jelenhetett meg. Ha így van, akkor ez a valaha készült és kézbesített legdrágább államfői üzenet ezen a tájon. Lehet, hogy az egész kontinensen is. Újat és szenzációsat sem az elnöki bevezető (akár előszónak is nevezhetjük), sem a további tartalom nem tartalmaz. Az sem jelent sokat a nyugdíjasok számára, hogy a nyugdíjalap területi fiókjainak, alapszervezeteinek címét és telefonszámát is kinyomtatták, hiszen aligha telefonálgatnak például az újvidéki nyugdíjasok a kragujevaci vagy niši biztosító részlegbe, és talán az ottaniakat sem érdeklik a szabadkai vagy újvidéki nyugdíjasklubok elérhetőségei. Alighanem igazuk van azoknak, akik szerint felesleges pazarlás ez a kiadvány, teljesen értelmetlen és haszontalan pénzkidobás, hiszen azt a legalább egymillió eurót a nyugdíjalap más, értelmesebb célra is felhasználhatta volna. A demagógia vádját is vállalva kell ezt kimondani.

 Az eltűnt küldemény

Mari néni kapuján napokig díszelgett a fehér boríték arra várva, hogy valaki bevigye a házba. Az eső is áztatta, a szél is fújta. Egy napon aztán nyoma veszett. Talán valamelyik rokon vagy kíváncsi járókelő vette magához. A címzett egyébként sem tudott volna mit kezdeni vele, hiszen írástudatlanként az anyanyelvén készült nyomtatványokkal is mindig gondja akadt. Ezekkel a cirill betűkkel sem tudott volna megbirkózni, legfeljebb a fényképeket nézegetve feltette volna a kérdést: „Mondja már szomszéd, mit akar tőlem az elnök?” – kérdezte volna, de három évvel ezelőtt meghalt. Ezt a küldemény feladói – a jelek szerint – nem rögzítették az adattárukban, amely nem lehet egészen naprakész. Ilyenkor, persze, a néhai kommunista politikus mondata jut az ember eszébe: „Vannak még hibák, elvtársak!” – mondta ő, mire a cinikusok úgy reagáltak, hogy „legalább van mit helyrehoznotok…”

A kiadvány egy példányát mindenképpen megőrzöm, hiszen utódaimnak majd hasznos olvasmány lehet a jövőben, amikor a mostani aranykort vizsgálják, megpróbálják kideríteni, miként éltek őseik a XXI. évszázad elején. Megmarad tehát kordokumentumnak, habár megfelelőbb lenne kórdokumentumnak nevezni, annál is inkább, mert a színes és kemény papír, amelyre drága pénzért nyomtatták, egyéb, nemesebb célra nem használható.

 NÉMETH János