FREE SZFE – számtalan tenyéren látható az elmúlt napokban, hetekben ez a felirat: Szabad Színház- és Filmművészeti Egyetemet! Hogy mi történt? A szokásos privatizálási hadművelet játszódott le, mely Magyarországon egyértelműen azt jelenti, hogy az illető intézményt átjátsszák a regnáló kormány, illetve a Fidesz kliensei kezébe.

A hivatalos bejelentés szerint a nagy múltú budapesti egyetem átalakítása van soron, „modellváltás”: az egyetem, melyet eddig az állam tartott fenn, most alapítványi kézbe, vagyis magántulajdonba kerül, magánegyetemmé alakul át. Az alapítványi kuratórium elnökévé, aki ezt a bizonyos „átstrukturálást” irányítja, a kormány az egyik kegyencét, Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját nevezte ki. A kuratórium első dolga az egyetemi Szervezeti és Működési Szabályzat átírása volt olyképpen, hogy az addigi szenátust megfosztották jogaitól.

A kuratórium és annak hírhedt vezetője, aki már jó pár intézményt tönkretett, nemhogy nem nyerte el az egyetem tanárainak és diákjainak tetszését, hanem egyenesen felháborítónak, és ami ennél fontosabb, elfogadhatatlannak találják, hogy a nyakukra ültetnek olyan embereket, akiket nem ők választottak meg, akiket ők nem akarnak. Az egyetemi közösség saját maga szeretne dönteni a saját sorsáról, és tiltakozik az ellen, hogy a kormány felszámolja az egyetem autonómiáját, a magánosítást ürügyül használván fel arra, hogy biztosítsa a kormány kontrollját az oktatási intézmény és színházi műhely fölött.

Tiltakozásul az egyetem vezetése lemondott, a tanárok zöme felmondott, a diákok pedig elfoglalták az egyetemet, és nem engedik be az új vezetést az épületbe. Ők továbbra is a saját tanáraikkal akarnak tanulni, és bele sem kívánnak kóstolni abba a bizonyos „nemzetinek” mondott szellemiségbe, amivel ez az ellenszenves Vidnyánszky szándékozik megkínálni őket. Azért tanulnak, hogy a saját szellemiségüket, a saját világnézetüket ők maguk, közösen alakítsák ki az egyetemi műhelyekben, tanuláson, munkán, próbákon keresztül, olyan tanárok vezetésével, akiket tisztelnek.

A „modellváltásnak” nevezett kisajátításnak voltak előzményei: az évek óta tartó pénzelvonás, az egyetem és tanárai ellen irányuló szidalomhadjárat. A hatalomnak az fájt, hogy ezen az egyetemen még fennmaradtak a szabadsághagyományok, és ahogy az a jelenlegi és a jövendő színházi emberekhez illik, tanárok és diákjaik kritikusan viszonyultak a rezsimhez s annak kultúrpolitikájához. Hogy tehetnének másként azok, akik Shakespeare-t tanulnak? A színház mindig is politikus, társadalomkritikus művészet volt – Orbán Viktorék ezúttal egy nagyon komoly tradícióval mennek szembe, amikor maguknak akarják azt az intézményt, ahol a színházművészet kiforr, ahol nemcsak mulattató komédiások, hanem a saját fejükkel gondolkodó személyiségek formálódnak, akik ellenállnak az agymosásnak, és nem olyan vazallusok akarnak lenni, mint ez a pozícióhalmozó Vidnyánszky.

A mostani magyar kultúrpolitika a kultúra uniformizálására és a művészetek lázadó potenciáljának elfojtására törekszik. Azt akarja elérni, hogy mindenki azt szajkózza, amit a regnáló osztály – a fideszesek regimentje – elvár. Akkor lesz pénz, lesz pozíció. Amit elvárnak, annak tulajdonképp nincs tartalma: az ún. „nemzeti kultúra” egy nagy semmi, egy frázis, mely csak arra jó, hogy a kritikus és a szabad hangokat azzal az ürüggyel, hogy nem elég „nemzetiek”, el lehessen hallgattatni. Ők maguk sem tudják megmondani, hogy mit tartalmaz az a sokat emlegetett szó, hogy „nemzeti”, csupán az ellenségre mutogatnak, akik lehetnek az ún. liberálisok, a zsidók, a külföldiek, a nyugatiak, lehet a Soros, az Unió, Brüsszel és a többi, s lám, lehet a diákság is. Azért nem tudják megmondani, mert az ő szájukból ez a szó kizárólag Orbán Viktornak és pártjának dicséretét jeleni. A „keresztény” jelző még szörnyebben hangzik a szájukból, hisz köze nincs ahhoz, ami ebben a vallásban és világszemléletben érték: a szabadsághoz, a szeretethez, a békéhez és az örömhöz.

A jövendő magyar színészek és színésznők, rendezők ne lennének elég nemzeti szelleműek? Ők, akik magyar verseket szavalnak, hála istennek a világirodalom nagyjai mellett, és akik Moliére mellett Madáchot játszanak? A színészek minden országban mindig nemzeti szelleműek, hiszen az anyanyelvükön beszélnek, énekelnek a színpadon; voltaképpen a színház a legjobb anyanyelvápolás.

De kár is emellett érvelni, mert a kormány részéről az a tét, hogy rátegye a kezét erre a 155 éves egyetemre, és kiszívja a szabadsághagyományait. Az egyetemfoglalásnak, a diákok tüntetéseinek, a tanárok felmondásainak nagy a tétje: ellen tud-e állni a magyar nemzet a kisajátítóknak, a kis diktátoroknak, a magyar kultúra mostani elsilányítóinak? Megmaradt-e a szabadsághagyományoknak az a kovásza, mely széles körű ellenállást tud kelteni?

A SZFE körül napok alatt szolidaritási gyűrű alakult ki. Magyar színészek, rendezők, operatőrök, dramaturgok százai támogatják a SZFE lázadó hallgatóit és tanárait, és nekik szurkol sok író, költő, újságíró, politikus, filozófus is. Olyan neves külföldi színházi emberek, filmszínésztek és írók álltak ki a magyar szabadság mellett – amiért ’56-ban nem sikerült semmit se csinálni –, mint Robert Wilson, Peter Brook, Cate Blanchett, Helen Miller, Sigourney Weaver, Salman Rushdie és sokan mások, valamint az Európai Színházi Unió és az Európai Filmakadémia, az Európai Filmrendezők Szövetsége, sokáig sorolhatnánk. Az Újvidéki Művészeti Akadémia, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, a zágrábi Művészeti Akadémia is kiáll a budapesti fiatalok mellett.

A dolgozók most sztrájkköveteléssel álltak elő, az egyetem autonómiájának visszaállítását követelik, a hallgatók pedig továbbra sem engedik be a felülről kinevezett vezetést az épületbe, mert nem ismerik el azt.

Vidnyánszkyéknak egyedül a fölötteseik és az alkalmazottaik a támogatóik, merev hierarchikus rendben. A lezárt egyetemen belül és a diáktüntetéseken ellenben forrong a közösségi szellemű kreativitás, ők egész másként, nem úr–szolga relációban gondolkodnak.

RADICS Viktória