Erre, mifelénk az utóbbi időben két dologra figyelünk oda leginkább: a politikára és az időjárásra. Nem akarom azt mondani, hogy nagyon buták vagyunk, de azt el kell ismerni, hogy a derék szavazópolgárnak pont az időjárásra és a politikára van legkevesebb hatása. Lényegében tehát csak beszélni lehet ezekről minden komolyabb befolyás nélkül. Valószínűleg ez is a cél: a nép arról beszéljen, és azzal foglalkozzon, ami ellen nem tehet semmit – mert a jégesőt, a szélvihart és a felhőszakadást nem lehet leszavazni, mint ahogyan nem lehet szavazással dönteni a jobb és szebb jövőről sem.

Vegyük például az időjárást. Az idősebbek tudják, hogy 50-60 évvel ezelőtt is voltak nagy viharok, jégverések – csak akkor kevesebb volt a rádió, a televízió és a szenzációhajhászás. Árvizek is voltak. A hatvanas években Újvidék majdnem elúszott, hogy a nagy szegedi árvizet ne is említsük a 19. századból. Most viszont a medrükből kilépő legkisebb folyók is a címoldalra kerülnek nagy sopánkodások közepette. Inkább amiatt kellene aggódni, hogy a folyómedrek teli vannak beléjük dobált hulladékkal, háztartási gépekkel, autóroncsokkal, műanyag hulladékkal – melyekhez a természetnek van a legkevesebb köze. A belgrádi Száva folyó torkolatánál épülő Víziváros is az ember akaratából készül, és nem az úgynevezett üvegházhatás következménye, erről azonban nem illik és nem is nagyon szabad beszélni.

A politika azonban még az időjárásnál is kiszámíthatatlanabb, és talán még kevésbé befolyásolható, mint az árvizek és a zivatarok veszélye. A politika óriási előnye, hogy állítólag a néptől, a szavazópolgártól függ – tehát nem is lehet, sőt, nem is illik bírálni. Már csak azért sem, mert, ugye, minden a nép nevében történik. Különösen a rendszerváltás után lett nagy a hatalma vagy inkább neve a demokráciának. Ezzel összhangban szinte kétévenként szavazunk. Hol előrehozott vagy kierőszakolt, hol rendes, esetleg rendkívüli választásokon. A választási kampányokban már külföldi szakértők is segítenek, például 2012-ben a Demokrata Párt azt az amerikai szakértőt alkalmazta (jó pénzért), aki Barack Obama amerikai elnököt segítette győzelemre. A Szerb Haladó Párt viszont egy izraeli választási szakértőt alkalmazott 2016-ban. A jelek szerint nem hiába.

Azt is meg kell érteni végül, hogy bizony nem olcsó mulatság a nép hatalmának gyakorlása, elsősorban a gyakori választások és kampányok miatt. Minden idők egyik legdrágább választási kampánya 2012-ben volt, amely nem kevesebb, mint 34 millió euróba került. Az említett összeg azért is érdekes, mert a kormány csak 5 millió eurót adott a pártoknak a kampányra, de ezek hatszor többet elköltöttek. Maga Boris Tadič akkori elnök egymaga és személyesen hárommillió eurót, míg Toma Nikolić és Ivica Dačić alig félmillió eurót költött fejenként.

Mindenesetre szép pénzek ezek, főleg akkor, ha tudjuk, hogy a néptől vették el, és a nép félrevezetésére, kijátszására, a mindent megígérő választási kampányokra költik el – elsősorban magukra, és nem a népre. A hatás persze nem marad el, és állítólag a demokratikus hatalomnak köszönhetően Szerbia kezd normális államra hasonlítani, azzal a megjegyzéssel, hogy a látszat gyakran csal. Viszont ha az igaz, hogy a lovaglás egészséges, akkor már tudjuk azt is, hogy a politikusaink miért olyan egészségesek – mert állandóan a népet lovagolják.

NAGY Nándor