Az Újvidékre, az 1944/45-ös kivégzések mementójának tervezett emlékművet övező sokéves közéleti vita, úgy tűnhet, szinte sosem fog véget érni – akár megvalósul a terv a Liman 4 és a Telep városrészek határán, akár tovább csúszik az emeltetés időpontja. Legalábbis jelen pillanatban minden okunk megvan arra, hogy így vélekedjünk.

Az emlékmű emelését a VMSZ városi szervezete kezdeményezte még évekkel ezelőtt. Már akkor hivatkoztak az újvidéki 1944–45-ös áldozatok névsorára is, amely megtalálható az illetékes állami bizottság honlapján (komisija1944.mpravde.gov.rs). Az ügy már hosszú évek óta megosztja a politikai spektrumot: míg az iniciátor szerepét betöltő VMSZ-t gyakran világosan támogatja a Szerb Haladó Párt, mind a nyilvánosságban, mind a színfalak mögött nagymérvű ellenállás tapasztalható Újvidéken, s egyáltalán a szerbiai nyilvánosságban.

Az, hogy a politika hullámverése tetszőlegesen ingadozik a megosztó és gyakorta felszínes megoldások között, nem meglepő. Egyúttal pontosan jelzi, mennyi kreativitást várhatunk ettől a szférától. A történelmi – és kulturális – traumák feldolgozása olyan folyamat, amelyhez a politika eszköztárára szükség van ugyan, de nem biztos, hogy éppen úgy, ahogyan azt Délkelet-, Közép- vagy Kelet-Európában használni szokták.

Amikor 2013 júniusában Áder János és Tomislav Nikolić államfők közösen „hajtottak főt” Csúrogon, még lehetett is olyan gondolatunk – így nekem is a helyszínen –, hogy ez itt most egy fontos jelképes pont. Ám a falu központjában a jelenlevőket kérdezgetve belebotlottam egy szerb nőbe, akinek egy felmenője az 1942-es razzia áldozata volt. Arról beszélt nekem, hogy őszintén sajnálja a magyar áldozatokat, de a dögtemetőnél emelt emlékművet nem ők kapták, hanem a magyar fasiszták. Ez csak egy példa, ám világosan jelzi, hogy mennyire tehetetlen lehet a politika a társadalomban tenyésző s ott gyökeret vert különféle álláspontokkal szemben. Vajon érdemes-e erőltetni egy újabb lépést, amíg az ellenzők egy kritikus része ennyire nem érti a másik oldalt?

Az újvidéki emlékmű elleni tiltakozók között sokszínű társaságot találunk. Hogy például a Szerb Radikális Párt képviselő úgy viselkednek, ahogy, arra talán ezt a mondatot is kár volt elvesztegetni. Érdekesebbek azok az értelmiségiek, aktivisták – köztük az antifasisztákkal – akik gakorlatilag a kezdettől fogva keményen kifogásolják az emlékmű tervezett eszmeiségét, főként az említett névsort felhánytorgatva. Ha az említett bizottság történészei nem végeztek elég jó munkát, akkor a névsort valóban nem odaillő személyek is ékesíthetik. „Magyar” szemszögből is könnyen belátható, hogy a tényleges bűncselekményt elkövető személyeknek nem sok keresnivalójuk van egy áldozati listán – legyenek akár sokan, akár kevesen.

A tudományos ismeretszerzés körüli kételyek egy dolog. Egy másik viszont az, hogy az emlékmű bírálói próbálkoznak-e olyan „tér”  létrehozásával, ahol újfajta módon lehetne beszélni az emlékezet és a traumaföloldás szükségességéről. Illetve hogy bemutatják, bizonyítják-e professzionális módon, hogy a lista mely szereplői „bűnösök” valójában. Ezeken a szempontokon sok minden múlik. A jelek azonban azt mutatják, hogy ilyesmi – egyelőre – nem történik, holott a múlt és a köztünk tátongó szakadék ellenére lehetne mire alapozni, illetve folytatni lehetne a kutatómunkát is, mi több forradalmian új közéleti gesztusokra is sor kerülhetne. De nem kerül. A diskurzus: csonka, esetleges, konfúz.

A bírálók érveléséből jellemzően és szinte általánosan hiányzik az a szempont, hogy itt egy adott etnikum traumatizáltságáról van szó, márpedig 1944 ősze és az azt követő tél kapcsán ezzel is számolni kell. A „még hidegebb napok” az elmúlt évtizedekben különös történetté és emlékezetté álltak össze a vajdasági magyar térben. Ez a jelleg mintha elsikkadna a bírálók körében, ami azonban korántsem „szerb” vonás, a térségre szinte egyöntetűen – így magyar közegre is – jellemző, hogy a „másik” csoport traumáinak szövetét nem érzékelik megfelelően, mi több nem is tartják igazán „érdekesnek”.

Tudatosítsunk egy dolgot: olyan eseményekről s azok utóéletéről folyik a vita, amelyek főszereplői – s elsősorban azok, akik így vagy úgy, de 1944/45 után is életben voltak – már nemigen vannak közöttünk. A tanúk, az egész érintett társaság legnagyobb része ma már halott. Lassan elmennek a legutolsók is, akik kisgyermekként, ritka esetekben még kamaszként élték meg az embereket próbára tevő időket. Az emlékezettel való munkát ma már „mi” végezzük, akiknek tényleges, fizikai köze érthető módon nem lehetett azokhoz az időkhöz – sőt, a vita egyes szereplői lassan már nem is a 20. század szülöttei. Hamarosan megjelenik az a generáció is, amely közvetlenül már nem fog tudni érintkezni azokkal, akiknek van valamennyi személyes élményük 1944/45-ről meg egyáltalán a világégésről. Eddig a pontig vajon mennyire könnyítettük meg a legfiatalabbak dolgát? Nem inkább félkész, zavaros, ideológiai és pártpolitikai vitáktól terhelt az a tér, amelyben a világháború bestialitásával kéne nekik is kezdeni valamit? Sikerült-e akár csak egy kissé is lecsillapítani a múlt kísérteteit – vagy azok elevenebbek, mint korábban bármikor? Megfelelően használjuk-e azt a tudást és tényanyagot, amelyet eddig a történészek a rendelkezésünkre bocsátottak? Letisztáztuk-e közösen (!) a vitás pontokat annyira, hogy sem a listákra esetlegesen „beragadt” bűnösök, sem az idejekorán erőltetett jelképes gesztusok, sem pedig egymás nem ismerése nem jelent már többé gondot? És itt sajnos nincs még vége a kérdéseknek és kételyeknek.

 VATAŠČIN Péter