Elnökök, vezérek

én lenni

elnökök vezérek

én menni külföld

mit munkaengedély

kofferban szalonna

két kiló kenyér

Domonkos István: Kormányeltörésben

Dr. Pásztor Bálint húszéves kora óta jelen van a politikában, atyai segítséggel zökkenőmentesen mászott fölfelé a ranglétrán, és immár a csúcson regnál – ha a vajdasági lapályban egyáltalán lehet csúcsról beszélni. Tanult és kitanult, tapasztalt, mi több, dörzsölt, kikupálódott politikusnak mondható. Arra készül, hogy legalább még húsz évig hatalmon maradjon, és fönntartsa a Pásztor-dinasztia egyeduralmát. Mi, egyszerű emberek, kicsinél is kisebbségibbek örüljünk ennek, vagy sem?

Pásztor, a „kispásztor”, ahogy becézni szokták, pókerarcú személy, hideg, kimért és óvatos. Mostanában azonban elvetette a sulykot: a szerbiai civil mozgalmat, ami már sokkal több, mint diáklázadás, sorozatosan becsmérlő, lekicsinylő szavakkal illeti. A május 17-i szabadkai tüntetés szerinte „buli” volt, „techno-partira és főzőversenyre hasonlított”. Pásztor Bálint makacsul bagatellizálja a Szerbiát megrengető eseménysort.

A politikai profiljából nem is következik más. Pásztornak nincs fantáziája, pláne demokratikus képzelete nincs – konformista politikus, aki számára teljesen normális jelenség a rendszerszintű korrupció, szó nem érheti a ház elejét, az autoriter rezsim a legtermészetesebb dolog kerek e világon, a cenzúra, a központilag irányított és ellenőrzött média a „normalitás” része. Ő azt akarja, hogy Vajdaságban ne történjen semmi, minden maradjon a régiben, a vajdasági magyarság továbbra is csak fogyatkozzon szépen, a kultúránk senyvedjen, senkinek ne legyen önálló véleménye, teljesítsük Vučić és Orbán elvárásait, szajkózzuk az ő téziseiket. Elnökünknek és vezérünknek esze ágában sincs, hogy a politika újragondolását, a közvetlen demokráciát, a korrupcióval való leszámolást szorgalmazó szerbiai tömegmozgalom mellé álljon.

*

Az újvidéki tragédia katalizátor volt, mely kiváltotta az össznépinek mondható elégedetlenség nyilvános artikulációját. Szerbia több mint 400 városában voltak és vannak kormányellenes tüntetések, Belgrádban több mint 350 ezer fő is összegyűlt az utcán. Az egyetemisták demonstrációja mozgalommá fejlődött: ez nem csupán egy átmeneti „bulikázás”, hanem egy új, politikailag tudatos generáció megjelenése. Az egyetemisták lerakták egy hosszú távú társadalmi és politikai átalakulás alapjait. Hogy mit akarnak? Elszámoltathatóságot, átláthatóságot, a pártállam helyett demokratikus jogállamot – Pásztor Bálint jogász, tudnia kell, hogy mindez mit jelent. A szerbiai polgárok előrehozott választásokat követelnek, tehát politikai hatalomváltást – ez persze egyáltalán nincs a vajdasági elnök és vezér meg a sameszai ínyére. Nekik csupán „bulizás” az, hogy a szerbiai polgároknak – nemcsak a diákoknak, hanem a velük együtt lélegző gazdáknak, akadémikusoknak, művészeknek, újságíróknak, mérnököknek, ügyvédeknek, majdnem mindenkinek (ez Szerbia polgárainak 80 százalékát jelenti!) – elegük van abból, hogy a politikával bratyizó bűnözői klánok garázdálkodnak az országban.

Válasz gyanánt Vučićék kriminalizálják a diákokat és az őket támogató polgárokat (még a „terroristák”, sőt a „nácik” megbélyegzés is elhangzott, ehhez képes semmiség, hogy Pásztor techno-zenére táncoló kis társaságot említ), a markukban tartják a médiát, nevetséges összeesküvés-elméleteket szövögetnek (eszerint „külföldi ügynökök” állnak a tüntetések mögött). A kormány retorikájának célja – és ezt a retorikát űzi kissé szerényebben Pásztor is – a tiltakozások delegitimálása, megosztottság szítása a társadalomban, a saját elnyomó intézkedései igazolása. Ezzel szemben a nemzetközi média (az oroszokat és a kínaiakat leszámítva) általában kritikus a szerb kormánnyal szemben, és a szerbiai mozgalmat a demokrácia és a jogállamiság melletti kiállásként mutatja be.

Az EU langyosan reagál a szerbiai változásokra, mivel, akárcsak Pásztor, a „stabilokráciát” képviseli: minden maradjon a régiben. Vučić és Orbán sem mondanak mást. A tüntetők veszélyeztetik a rendet, a közbiztonságot, ideje visszatérni a „normalitásba”, vagyis továbbra is szó nélkül tűrni, hogy a politikai osztály zavartalanul nyerészkedjen és leuralja a médiateret. Pásztor ugyanazt javasolja, mint amit Vučić és Orbán meg amit Oroszország és Kína képvisel: az elégedetlen polgárok fogják be a szájukat, ne legyen alulról szerveződő civil megmozdulás.

Jó-e az nekünk, hogy a Pásztor Bálint gyerekesen dörgölődzik a nagyfőnökökhöz, ő is megkérdőjelezi a tüntető mozgalom legitimitását, és semmibe veszi a jogállamiságra vonatkozó követeléseket? A „kettős hűség” a VMSZ stratégiájának alapvonása. A VMSZ a szerb haladók és a magyar Fidesz „műholdpártjává” vált, lemásolta Orbán és Vučić centralizált hatalomgyakorlási modelljét, leuralta a kisebbségi magyar médiát és a kulturális intézményeinket. Meghonosította itt nekünk azt, ami ellen már Magyarországon is népi ellenállás van kialakulóban.

*

Tudják, mi az a „state capture”? Az állam elfoglalása: amikor a közintézményeket és a közhatalom szféráit magán- és csoportérdekek módszeresen a befolyásuk alá vonják és manipulálják, hogy a saját hasznukra fordítsanak mindent. Ennek következtében az állami gépezet nem a közjót, hanem az egyéni és csoportérdeket szolgálja. Pontosan ezt történik kicsiben nálunk is: egy egyén, egy család, egy csoport (a véemeszesek) elfoglalták az intézményeinket, nem hagyják szóhoz jutni a másként gondolkodókat, cinikusan viszonyulnak mindenhez, ami nem az ő érdekeiket szolgálja.

Jó ez nekünk? A vajdasági magyarság kulturálisan tetszhalott. Nem kellene megmozgatni? Nem kellene itt, nálunk is számonkérni a politikától, hogy mire költi a közpénzt? Nem kellene kivonni a pártellenőrzés alól a Magyar Szót meg a Forumot, és más közintézményeket? Nem kellene megújulni? Nem kellene vonzó hellyé tenni Vajdaságot, hogy ne legyen ilyen horribilis méretű az elvándorlás? Mi mindig mindenbe törődjünk bele? Maradjunk szolganép?

 RADICS Viktória