Nem tudom eldönteni magamban, hogy miről is lehet szó: a békés polgárok zaklatásáról, macerálásáról, politikával vegyes propagandáról, pszichológiai háttérről, üzleti fogásról vagy egyszerűen egy átvett divatról? Konkrétan a közmédiában, főleg a televízióban tapasztalható, állandó és mind gyakoribb ismételgetésekről lenne szó, melyeket már annyira megszoktunk, hogy talán észre sem vesszük. Ugyanazt a hirt, beszámolót vagy riportot láthatjuk naponta többször is változatlan formában. Valószínűleg azzal a céllal és szándékkal, hogy szinte mindenki láthassa és hallhassa a hírt, amire csak az ad esélyt, ha többször sugározzák. Az ugyanazon riportok és beszámolók naponta, sőt napokon és heteken át történő ismétléseinek köszönhetően lassan már felismerem az ukrán és az orosz tankokat, a ki tudja, mikor és melyik háborúban lerombolt városrészek képeit, melyek a tévébeszámolók háttérképét szolgálják, és becsapják a különben is hiszékeny nézőt.
A gyakori ismétlésekről beszélve szóba sem jöhet az az aranyigazság, hogy: az ismétlés a tudás anyja! Esetleg az elhülyítés nagymamája. Valamikor nagyon régen, csak a Tito államfővel kapcsolatos híreket, riportokat és beszámolókat volt szabad és kellett is többször megismételni – ma viszont ezt szinte minden tájékoztató anyaggal megtehetjük. Az államfő sokszor megismételt beszédét szinte már jobban tudom, mint ő maga. A napi hírek és események gyakori ismétlése lényegében természetes is. De mondjuk, illik-e ugyanazt a riportot egy hét vagy hónap elteltével többször is megismételni – ami sajnos még mindig nem elég ahhoz, hogy valóban mindenki láthassa, hallhassa. Van aztán egy rosszindulatú indoklás is: lusták újat írni, nincs anyaguk, ezért ismételgetnek. Nos, ebben is lehet némi igazság, és különben is: ami jó, szép és fontos, azt miért ne lehetne megismételni?
Mindezt pedig azért mondom el, mert a napokban az egyik jó ismerősöm elújságolta, hogy a napokban hallotta egy olyan írásomat a rádióban, amelyet 20 évvel ezelőtt már elolvasott az egyik hetilapunkban. Először röstelkedve elpirultam, hogy ilyen alattomos módon át akarom ejteni a kedves olvasót-hallgatót, de aztán kezdtem egy kicsit büszke is lenni, hogy 20 év után is emlékeznek az írásomra.
A végén aztán ismerősömmel egyetértettünk abban, hogy ő mégis büszke lehet, hiszen 20 év után is emlékszik arra, amit én már elfelejtettem. Szerényen talán még hozzátenném, hogy nem akármilyen riport az sem, amelyre még 20 év után is emlékeznek.
NAGY Nándor