Gyeplő a lovak között

Ismét mögöttünk van egy gyermekhét. Tavaly a járvány jóval visszafogottabbá tette a korábbi években igencsak színes és változatos rendezvényeket. Idén sem jobb a helyzet, ám a visszafogottság mintha engedett volna, de ez kevésbé az iskolai rendezvényeken mutatkozik meg, sokkal inkább a hosszú hónapokig tiltólistán lévő, de a nyáron elemi erővel elszabadult családi és társasági eseményeken, rendezvényeken, szórakozási és kikapcsolódási alkalmakon. És miközben egyre halkuló aggodalommal szólalnak meg azok, akik eddig a várható következmények és az ellátórendszer esetleges összeomlása miatt a vészmadár szerepét játszották, mi egyre inkább beleborzongunk egy-egy ismerősünk súlyos, olykor végzetes lefolyású megbetegedésének hírébe. Mert amíg néhány tíz vagy száz kilométeres távolságban hittük magunktól a bajt, egészen másként hatott ránk.

Közben úgy tűnik, az államvezetés bedobja a gyeplőt a lovak közé. Az orvosok ajánlásai ellenére olybá tűnik, és ezt a miniszterelnök maga sem cáfolja, hogy nem kell az intézkedések szigorításától tartani. Ennek a hátterében nemcsak a politikai és gazdasági döntéshozók optimizmusát, sokkal inkább azt a félelmet sejteni, hogy egy komolyabb, ne adja ég, elhúzódó szigorítás lényegesen befolyásolná a lakosság hangulatát a választások előtt.

Megérteni és szeretni

A körülmények természetesen kihatottak a gyermekhét rendezvényeire, ugyanakkor az egyes intézmények felelősségén, netán kóros bizonyítási kényszerén múlott, hogy mennyire vállalták be az kockázatosabbnak tűnő nyílt és tömegesebb rendezvényeket. Mert a gyermekhét a felhőtlen örömről és játékról, idén kiemelten a gyermekek megértéséről és a szeretetről szólt. („A gyerek az gyerek, hogy megismerd és szeresd!”– hirdette az idei szlogen.)

Ilyenkor fokozottan odafigyel (csaknem) mindenki a gyerekekre, azokra is, akik jónak gondolt körülmények között élnek, és azokra is, akik nem igazán. A családok zárt közösségek, és nemigen lehet kívülről rálátni a kapcsolatok milyenségére. Sajnos nem mindig olyan minden, amilyennek első ránézésre látni, hiszen a meghitt családi kapcsolatok, a megértés és a szeretet nem csak és nem feltétlenül ott bújik meg, ahol a külcsín sejtetné. Ugyanakkor az aggasztó külcsín mögött nem ritkán elszomorító a „belbecs”.

Nő a gyermekszegénység

Ilyenkor rendre felvetődik a gyermekekkel való bánás megannyi visszás oldala, például a gyermekszegénység. A gyermekhét közeledtével szomorú adatokat hoznak nyilvánosságra, de adatok híján is elkeserítő látvány a hulladékgyűjtő kosarakban élelem után kutató kisgyermek.

Vannak „hivatásos” (esetenként inkább „megélhetési”) gyermekvédők, akik időről időre „vizsgálják” a gyermekszegénység szintjét, programokat és projekteket készítenek, és eszméletlenül sok közpénzt költenek el a „felszámolása” érdekében, mindeközben a számadatok évről évre duzzadnak, az eseti „beavatkozások” pedig inkább csak a látvány szintjén sugallnak valamiféle megoldást. A ráfordításoknak ugyanis elenyésző hányada jut el az érintettekhez, a zöme a „probléma megoldásával foglalkozókat” segíti.

A gyermekszegénység haszonélvezőinek sorát sajnálatos módon gyakran maguk az érintett a gyermekek szülei is bővítik. Egy-egy szociális szempontból „érzékenyebb” területen (magam is ilyen helyen élek) a gyermekek után járó szociális és egyéb juttatások kifizetésekor nem lehet a helyi posta közelébe jutni. Életerős fiatal férfiak (és nők) tömegei várakoznak nem túl rendezett sorokban, hogy utána órákon át a környékbeli boltok előtt heverjenek a sokadik üveg sörtől kidőlten. Mellettük szakadozó nejlonzacskókban mindaz, ami olykor a minimálbért is meghaladó juttatásból megmaradt: cigaretta, ital, kávé, kézből rágott kolbász, egy-egy tört végű vekni maradványa. Közben a gyerekek sora otthon éhezik, a bátrabbja esetleg odamerészkedik a zacskó közelébe, hogy elcsenjen egy kolbászvéget. Fél napra tán vége a szegénységnek, de holnap minden kezdődik elölről. Közben keresve sem találni embert alkalmi munkára, pedig tisztes bért adnának a segítségre szorulók.

Az állam mindeközben „letudja” a dolgot azzal, hogy fennen hirdeti a gyermekek legjobb érdekét, ám közpénzekből a dologtalanságot és a felelőtlen gyermekvállalást is ösztönzi, és meg sem próbál módot találni arra, hogy akár a támogatások rendszerének módosításával rávegye ezeket a szülőket a saját gyermekek iránti felelős törődésre. Ugyanakkor gondoskodó családok kényszerülnek a lehetetlenre: hogy beteg gyermekük kezelésére sms-üzenetekkel, segítők toborzásával pénzt találjanak.

Dobkályha és milliók

Sovány vigasz, de az állam másokkal sem bánik egyaránt gondoskodó „anya” módjára. Az intézményeivel sem, példának okáért.

Olvasom az újságban, és nem akarok hinni a szememnek: az egyik Užice (Nyugat-Szerbia) környéki falu kisdiákjaira idén télen is egy vashordóból eszkábált dobkályhával fűtenek a tanteremben. A lepusztult iskolára jócskán ráférne a tatarozás, és bár nem udvari „pottyantósra” kell kijárniuk, a vízöblítős „guggolda” sem a korszerűség csimborasszója. Pedig a falu alig 30 kilométerre van az ország fő idegenforgalmi központjához, Zlatiborhoz.

Vajdaságban talán már egyetlen tanteremben sem fűtenek dobkályhával, de korántsem kell azt hinnünk, hogy legalább megközelítően azonos feltételekkel működnek az iskoláink. Sőt, egyik vagy másik intézménnyel olykor igen bőkezűen, másokkal még ennél is mostohábban bánnak. Van egy érdekes kis település Bácskában, amoly kettő az egyben. Lakosainak száma alig haladja meg a dobkályhás szerbiai faluét, de a körülbelül ugyanakkora iskola „magyar” felének korszerűsítésére a közelmúltban mintegy 36 millió (!) dinárt költöttek abban a reményben, hogy majd a „szerb” feléből is átjárnak oda a diákok, bár együtt sem lettek volna húszan. Nem így történt, sőt a helyi önkormányzat további 6 milliót költött a „szerb” részhez tartozó épületre. Így immár diákonként több millió dináros ráfordítással „megoldódott” a probléma.

És bár vége a gyermekhétnek, a gyerekeket igyekszünk megérteni és szeretni. Hogy az állammal hányadán állunk?…

 BERETKA Ferenc