Nemrég néhány szerbiai intézmény felmérést készített arról, hogy az ország polgárai mennyi lőfegyverrel rendelkeznek. A kutatások érdekessége, hogy a hivatalos vélemény szerint nálunk ilyen szempontból biztonságos a helyzet, holott a közzé tett adatok alapján a lakosság fegyverekkel való „ellátása” az európai csúcson van.

Nagy és jogos kérdés azonban, hogy a polgároktól és a ki tudja, honnan szerzett adatok mennyire hitelesek. A rendőrségi források szerint 2015 és 2021 között több mint 11 000 engedély nélkül tartott fegyvert koboztak el. Az idei év első tíz hónapjában ez a szám igencsak megközelíti a hétszázat.

Aligha vitatható tény, hogy igen sok embernek vagy marokfegyvere vagy puskája, hiszen az utóbbi két év kivitelével a pravoszláv újév alkalmával Zentán is hallani lehetett az „örömteli” fegyverropogást. Arról nem is szólva, hogy a televízióban olykor a lakodalmakról vetített riportok sem szűkölködtek pisztoly- és puskalövésekben. Mindebből arra lehet következtetni, hogy magánkézben rengeteg fegyver van. Az eredetük sem titok, hiszen a kilencvenes években lezajlott háború bőven szolgáltatott lehetőséget a marokfegyverek, félautomata puskák és a gépkarabélyok (Kalasnyikovok) beszerzésére.

Akkoriban azt beszélték, hogy a pancsovai ócskapiacon egy üveg bort kértek egy kézigránátért, pisztolyt pedig „pult felett” ötven német márkáért kínálták. Az igényesebb vevőknek kissé mélyebbre, 200–250 márkáig a zsebükbe kellett nyúlniuk, ha géppisztolyt akartak venni.

A rossz nyelvek szerint a tuzai (szandzsáki) zsibvásáron egy pótkocsi morzsolt kukoricáért Boszniából akár messze hordó ágyút vagy tarackot (aknavetőt) is lehetett rendelni.

A véres harcok lezárulása után a hazatérő katonákat az égvilágon senki sem ellenőrizte, hogy mit visznek magukkal. De arra is volt példa, hogy a bevonultatás után néhány hónappal a körülményekkel és az ellátással elégedetlen kragujevaci „önkéntesek” százada, amolyan Rejtő Jenő regényhőseinek stílusában, a vállukra vetették a puskát, és rendezett sorokban hazaballagtak, a fegyvereket és a felszerelést pedig megtartották emléknek. Ennek ellenére nálunk jóval kevesebb, szinte elenyésző számban fordulnak elő lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények. Nem úgy az Amerikai Egyesült Államokban, ahol szinte hetente történik egy vérengzés. Igaz, ott elég felmutatni a személyi igazolványt, és már viheted is haza az AK-47 néven ismert gépkarabélyt, és a hozzá való lőszermennyiségre sem vonatkozik semmilyen korlátozás.

Szerbiában jórészt a szervezett bűnözői csoportok lövöldöznek, szerencsére legtöbb estben egymásra, pedig a nem hivatalos vélemények szerint az ország csaknem minden második polgárára jut egy lőfegyver. Okkal feltételezhető, hogy a tulajdonlás tagadásának egyik oka, hogy a törvény meglehetősen szigorúan bünteti az illegális fegyvertartást, s ez elsősorban a pisztolyokra és a revolverekre vonatkozik, mivel hosszú csövűekkel csupán a katonaság és a rendőrség rendelkezhet.

A szakemberek szerint elsősorban pszichológiai és érzelmi okai vannak a fegyverhez történő ragaszkodásnak. Az előbbi csoportba tartoznak azok, akik valamilyen valós vagy általuk kreált oknál fogva veszélyeztetve érzik magukat. Jó példa volt erre a kilencvenes évek háborúja, majd pedig az évszázad végi NATO-bombázás. Egyes, túlnyomó többségében kisebbségek által lakott környezetekben az államalkotók közül néhányan úgy érezték (vagy hitték?), hogy ha még rosszabbra fordul a helyzet, esetleg fizikai támadások célpontjává válhatnak. Talán mondani sem kell, hogy ennek semmilyen reális esélye sem volt, de néhányan kihasználták az alkalmat, és fegyvertartási engedélyért folyamodtak az illetékes szervekhez. Hogy hányan kapták meg a hőn áhított papírt, arra csak a belügyminisztérium tudna pontos választ adni.

A későbbi, szerencsére igen ritka történések bebizonyították, hogy a szóban forgó egyénektől való esetleges félelem teljesen alaptalan. Ezzel szemben olykor igenis tartani kell a legálisan fegyvert birtokolóktól. „Jó” példa volt erre a zentai–kanizsai, majd az adai–becsei községben történt vadászvérengzés. A fegyverek iránti vonzalom a Balkánon visszanyúlik a múltba, hiszen Đura Jakšić Otac i sin című költeménye is ezt érzékelteti:

„…Vašar je bio – a na vašaru

Sablje, pištolji…

…A šta ćes sine da kupi babo? –

‘Očes li sablju tu britku, sjajnu,…” 

Sok hozzáértő szerint a szláv népeknél a fegyver bűvölete már-már a folklór része, s ezt bizonyítják a fentebb említett lakodalmi lövöldözések is.

Ami a harciasságot illeti… nos, ezen a téren kissé más a tapasztalat. Harmincegy évvel ezelőtt az akkori védelmi miniszter óriási mozgósítást rendelt el, de a behívott 250 000 tartalékos közül mindössze 16 000 öltötte magára az angyalbőrt, igen sokan nem kimondottan lelkesedésből és még kevésbé önként, de erről sokkal többet tudna mondani a jelenlegi vezetőink egy része.

Ma már aligha volna igazolt bárkinek is engedélyezni bármilyen lőfegyver birtoklását, s a jelek szerint a mai fiataloknál végeláthatatlanabb előnyt élveznek a legújabb fejlesztésű maroktelefonok, mint a marokfegyverek.

 BOTH Mihály