Turi Tímea A nők táskái című verse sokat elárul a nők és a férfiak közötti hétköznapi különbségekről. Íme egy részlet belőle: „A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró, / egy csillagfejű csavarhúzó és egy habszivacs, / meg pár cipzáras rekesz a lejárt iratoknak, / többféle fájdalomcsillapító, kötszer és jód. // A nők táskáiban mindig van egy szakadt fénykép, / ami legalább százéves, rajta az összes ős, / pár ultrahangfelvétel, egy kétkazettás magnó, / gitárhúr, fogselyem, szikkadt marhabél. […] De a férfiak táskáiban semmi nincs. / Mert a férfiaknak nem kell táska. / Ha bármit el kell tenniük útközben, / megkérik a nőt, hogy / ugyan tegye be az övébe, ha már elhozta magával.” A nők feneketlen, mindent elnyelő táskái és az örökkön táska nélkül járó férfiak rávilágítanak arra, hogyan is állunk a mindennapjainkban a tárgyak szintjén az egyenjogúsággal. Most, hogy a sokzsebes nadrágok ismét divatba jöttek, talán láthatunk rá példát, de legyünk őszinték: hány női nadrág zsebeit szabják úgy, hogy beléjük férjen egy pénztárca vagy – ne adj Isten! – egy mobiltelefon? Nem csoda, ha a nők álandóan bevásárlószatyornyi méretű táskákkal mennek dolgozni, amibe azután nemcsak a pénztárca és a mobiltelefon kerül, hanem minden egyéb is, amire a családnak szüksége van a kulacstól a bicskán át a töltőig. Ebből persze könnyű viccet csinálni, de eléggé árulkodó, hogy – noha tipikus jelenségről van szó – mégsem született rá megoldás, pedig valljuk be, nem kellene jelentős változtatás ahhoz, hogy az esztétikum mellett a praktikum is szerepet kapjon a ruhatervezésben. És hogy mi ennek az oka? Köze van hozzá például annak, hogy a divat egy férfiak dominálta iparág, amelyben azokra a testtájakra helyeződik a hangsúly, amelyek vonzóvá teszik a nőket a férfiak szemében. Azokat meg ne csúfítsák már el holmi zsebekkel, ugyebár.

Bizonyára vannak, akik szerint ez csupán egy megmosolyogtató tény, és felesleges vele foglalkozni. Nos, ők nagy eséllyel nem cipeltek a fél vállukon egy teli táskát városokon keresztül… A nőkkel szembeni diszkrimináció viszont számos más eszköz használatában is tetten érhető a férfi arasztávolsághoz illeszkedő zongorabillentyűktől kezdve a magasra helyezett polcokon át a férfiak hátméretéhez alakított széktámlákig. Nemrég például egy tragikus amerikai eset mutatott rá, hogy az elméletileg uniszex golyóálló mellény egyszerűen nem felel meg a nők anatómiájának, merthogy a férfitestre tervezték. A nem megfelelően illeszkedő kevlár közvetve egy épp intézkedő rendőrnő halálát okozta. A szexizmus tehát úgy van jelen a hétköznapjainkban, hogy észre sem vesszük.

Az a terület, ahol a hétköznapi szexizmus a leginkább bántó, az egészségügy, hiszen ott szó szerint a bőrünket visszük a vásárra. A szülőszobai erőszakról ebben a rovatban már ejtettem szót, ezért arról nem írnék most újra. Sajnos anélkül is éppen elegendő témát találhatunk Elinor Cleghorn Szenvedő nők című, tavaly megjelent könyvében. A szerző művelődéstörténészként akkor kezdett el érdeklődni a betegségek női szempontú kultúrtörténete iránt, amikor lupuszos tüneteit az orvosok évekig stresszes életmódjának tulajdonították, és emiatt nem vetették alá alaposabb vizsgálatnak. Cleghorn megdöbbentő adatokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy az autoimmun betegségek (mint a pajzsmirigy-elégtelenség vagy -túlműködés, a szklerózis multiplex és az 1-es típusú diabétesz) 90 százalékban nőket érintenek. És ezeket tart a leghosszabb ideig diagnosztizálni: van, hogy az első tünetek jelentkezése után négy-öt év telik el, mire egy páciens megfelelő kezelésben részesül. Nemrég az egyik ismerősöm mesélte, hogy endometriózis gyanújával kereste fel a nőgyógyászát, de mivel az ultrahangfelvételen nem voltak láthatóak a cisztái, a fájdalmai ellenére kezelés nélkül hazaküldték. Két évvel később vakbélpanaszokkal ment be az ügyeletre, ahol kiderült, hogy egy csecsemőfej méretű daganat van a belein az endometriumok miatt. Ez az eset is rámutat arra a gyakorlatra, hogy a nők panaszaira az orvosok sokkal inkább hajlamosak legyinteni, mint a férfiakéra. Esetleg felírnak egy kis nyugtatót, amitől a probléma továbbra is ugyanúgy fenn fog állni (a túlzott nyugtatószedés következményeiről pedig szintén esett már szó ezen az oldalon).

Olykor úgy tűnik, hiába az utóbbi évtizedek rohamos tudományos fejlődése, szemléletben nem sokkal haladjuk meg az ókori tudósokat. Az i. e. 4–5. században keletkezett hippokratészi gyűjtemény például hűen tanúskodik a kor nőfelfogásáról: eszerint a nők egyetlen küldetése az utódok kihordása és felenevelése, ezért minden betegségüket a méhük állapotaira vezették vissza. Úgy gondolták, az epileptikus rohamokra emlékeztető rángógörcsöket, a delíriumszerű látomásokat, a légszomjat, a bénulást, a fájdalmat mind-mind a közösülésre és terhességre kiéhezett méh okozza. Sokat elárul az is, hogy a hisztéria szó ógörögül eredetileg méhet jelent, és sok önjelölt szakértő még ma is ezzel a szóval patologizálja a nő teste és lelke közötti kapcsolatot. És hogy milyen gyógyírt javasoltak ezekre a kórokra? „Házasság, lehetőleg 14 éves korra, rendszeres és engedelmes szexuális élet a férjjel, számos terhesség” – írja Cleghorn. Én is jártam már olyan nőgyógyásznál, aki ugyanezeket ajánlotta a panaszaimra. Remélem, nem kellenek további évezredek ahhoz, hogy az ilyen tanácsok kikopjanak a gyakorlatból.

BERÉNYI Emőke