Ha egy közösségben a tagok rosszul érzik magukat, a közösség működése is akadozik. A spontán szerveződött közösségek előbb-utóbb felbomlanak, ellenben a kényszerű közösségeknek sokak igénye ellenére fenn kell maradniuk, ugyanis a tagságra „ítélt” emberek egyénileg sem tudnak egykönnyen szabadulni, mert egzisztenciális okok, törvényes kötelezettség vagy más körülmények tartósan a közösséghez kötik őket. 

Ilyen lehet a munkahely, valamely testület, de ide tartozik az iskola is. Utóbbi abban különleges, hogy gyermekkorban kényszerül bele az ember, sőt, életkoránál fogva a választás elemi lehetősége nélkül. Általában a szülők választanak helyette, ha egyáltalán van mi közül, hiszen számos településen egyetlen intézmény működik. De ha nem is ez a helyzet, megannyi gyakorlati körülmény hat a döntésre: az intézmény közelsége, területi illetőség, esetleges anyagi vonzatok stb.

A fentiek már alapból hatással vannak a közösség működésére, amit a belső viszonyrendszer, a közösség vállalt küldetése, a működésben kialakult gyakorlat, az intézmény szabályrendszere és annak betartatása jelentős módon befolyásol. Ezeket részben maga az intézmény, jelentős részben pedig az intézmény működését irányító hatóságok és (jog)szabályok alakítják ki.

A közösség tagjai pedig a saját lelki-szellemi és szociális beállítottságuk szerint reagálnak az így kialakított körülményekre. Némelyekhez stabil felnőtt személyiség is nehezen alkalmazkodik, kamaszok esetében pedig érzékeny mókuskerék-állapotok alakulhatnak ki, amelyek olykor súlyos következményekkel járnak.

Elvárások, avagy késelés egy hármas miatt

A magyarországi, de az ottani sajtóból tájékozódó határon túli közösségeket is felbolygatta egy nemrégi győri eset. Az egyik középiskola diákja, aki egyébként jó tanuló, rendezett családi körülmények között él, és mindenki szorgalmas, jó magatartású tanulónak ismerte, megkéselte osztályfőnökét, méghozzá az iskolában, tanórán. A váratlan cselekmény közvetlen indítéka az volt, hogy egy írásbeli felmérőre nem a remélt osztályzatot kapta, hanem „csak” hármast.

Az esetnek nagy visszhangja volt a közvéleményben, és ahogy ilyenkor várható, az észrevételek, kommentárok széles skálán mozogtak az általános megrökönyödéstől megannyi sztereotípián át egészen a lincshangulatig. Annyi azonban egy idő elteltével sejleni kezdett, hogy a dolog jóval összetettebb, hiszen kiderült, hogy az elkövető igenis előre bejelentette, ha hármast (nem egyest!) kap, „megöli” a tanárnőt. Továbbá, hogy korábban is hajlamos volt a heves indulatkitörésekre, sőt komoly számítógépfüggőnek is mondják, aki rengeteg időt töltött agresszív játékokkal. Tehát szociális kompetenciáiban súlyos hiányok lehetnek. Ebből következően az iskolai elvárások és a saját teljesítmények szövevényében rosszul érezhette magát. Ez nemcsak a bűncselekményt hozta felszínre belőle, de komolyan megingatta a közösség működését is.

Terhelési próba

„Amit csinálunk, az nem oktatás, hanem intézményesített gyerekkínzás” – írta egy volt középiskolai tanár a diakparlament.hu internetes oldalon. A tanulók túlterhelésére célzott, amelynek szemmel látható példája, hogy a mai (főleg középiskolás) diákok „annyira ki vannak facsarva, hogy a nap közepére már fizikailag képtelenek bármi hasznosat csinálni, mi, pedagógusok meg vagy tudomást sem veszünk erről, és még egyet tekerünk azon a présen, vagy esetleg némi együttérzést mutatunk” irántuk.

Ne gondoljuk, hogy Szerbiában lényegesen más a helyzet. Az egyik elkeseredett anyuka nyílt levelet írt Šarčević oktatásügyi miniszternek, amit a saját közösségi oldalán tett közzé, de kifüggesztették a hirdetőtáblára is a gyermekek iskolájában. Számos elkeserítő észrevétel kíséretében főképp azt rója fel neki, hogy gyermekei a rengeteg iskolai kötelezettség mellett nem tudnak semmi egyébbel foglalkozni, sőt nem ritkán éjszakázni kényszerülnek, mert az agyonterhelt munkanap rövidnek bizonyul minden kötelezettség teljesítésére.

Késés, szökés, hiányzás

A múlt évi PISA-felmérésen elért eredmény(telenség) magyarázata során a szerbiai oktatásügyi tárca illetékesei egy tünetszerű jelenségre hívták fel a figyelmet, arra, hogy a szerbiai iskolák (elsősorban és kirívóan magas százalékban a középiskolák) diákjai rengeteget hiányoznak a tanításról. A késések és hiányzások óriási száma, valamint a tanulók alacsony motivációja legalább akkora hatással van az eredményekre, mint az oktatásra szánt szűkös állami ráfordítások és a tanárok görcsös ragaszkodása ahhoz, hogy hatékonyabb módszerek helyett monológszerűen „tálalják” a tananyagot.

A diákok és az iskola közötti (enyhén szólva hűvös) viszonyra jól utal az a tény is, hogy egy két hétig tartó időszak alatt a szerbiai középiskolások csaknem kétharmada legalább egyszer elkésett óráról, de még ennél is súlyosabb, hogy minden negyedik igazolatlanul hiányzott az iskolából! A köznyelvben szökésként ismert jelenség még ennél is gyakoribb. A megfigyelt időszakban a tanulók 41 százaléka „lógott el” egy vagy több tanóráról.

Ezek lesújtó adatok, és messze meghaladják a környező országok és a PISA-tanulmányban összehasonlítási alapul szolgáló OECD-átlagot.

Šarčević miniszter maga is elismerte, hogy ez nagy problémát jelent a szerbiai oktatásban. Felrótta a szülőknek, hogy folyton igazolják gyermekük „kilengéseit”, de az orvosoktól is könnyen lehet ilyen papírt szerezni. A kitöltetlen, de hitelesített (nyilván hamis) orvosi igazolásoknak pedig néhol komoly feketepiaca van. „Ha minden ilyen hiányzást igazolatlannak vennénk, a diákok felét ki kellene csapni az iskolából” – mondta.

És bár az (állítólag hackertámadást szenvedett, hozzáértők szerint viszont ingatag műszaki hátérrel, ráadásul korántsem kifogástalan szoftverrel működő) elektronikus napló bevezetése óta bő egyharmadával csökkent a hiányzások száma, érezhető javulás ezen a téren csak később várható, véli a miniszter.

De hogy ezáltal mennyit javul majd az iskolai hangulat, azt senki nem tudja megjósolni.

BERETKA Ferenc