Pontosan két napja múlt egy éve, hogy Szerbia – második világháború utáni történetében másodjára – „hadiállapotot” hirdetett. Az akkor még jószerével ismeretlen, de már kellően félelmetesnek mutatkozó új kór remélt megfékezése vagy lassítása okán ugyanis az államfő apokaliptikus jóslatok és drámai érzelemi kitörések közepette, ám nem épp alkotmányos módon „rendkívüli állapotot” hirdetett az országban. Azaz átmenetileg korlátozta a szabadságjogokat, katonaságot vezényelt az utcákra, kijárási tilalmat rendelt el, és mindeközben az éj leple alatt tucatnyi orosz teherszállító repülőgép landolt Batajnicán, fedélzetükön rakétaindítók szállítására, tüzérségi ütegek vontatására és egyéb haditechnikai célokra gyártott KaMAZ-63501-es nehézteher-gépjárművek és egyéb, különleges rendeltetésű katonai szállítójárművek voltak. Továbbá 87 katonatiszt (vagy, ahogy a sajtó fogalmazott, katonai-orvosi szakértő). Jövetelüket azzal indokolták, hogy a járvány elleni fertőtlenítésben vesznek részt, továbbá egészségügyi szaktanácsokkal látják el a hazai kollégákat.

Egy ideig mutatták is őket különféle katonai és civil létesítmények és közterületek fertőtlenítése közben, de egy idő után a téma kiszorult a médiából olyannyira, hogy a mai napig egy árva szó nem volt arról, visszavonták-e a személyi állományt, és mi lett a haditechnikával.

Távoktatás nem csak diákoknak

A világszinten is példátlanul szigorú intézkedések az ország életének szinte valamennyi szegmensét súlyosan érintették. Az iskolák bezártak, de szinte még aznap beindult a televíziós távoktatás minden osztály számára (egyetlen nap késéssel még magyar nyelven is!).

De nem csak a diákok, a maga módján minden ember tanult. A szülők tanítva tanultak vagy tanulva tanítottak. Mi, többiek pedig szintén kaptunk jócskán leckét. Megtanultuk például, hogy bár nem értjük, hovatovább olykor (pl. a hajnali vásárlási idősáv esetében) irracionálisnak tartjuk a bizarr döntéseket, kénytelenek vagyunk alávetni magunkat. Még akkor is, ha a katolikus húsvéti ünnepek alatt több napig tartó vesztegzárba kényszerültünk, hogy aztán rá egy hétre, a pravoszláv húsvét ünnepén „spontán” fellazuljon a szigor, és ezrek vegyenek rész a húsvéti liturgiákon meg az ünneplés egyéb formáiban. Szabályba ütközően ugyan, de büntetlenül.

A diákok és a szülők keserves kínokat szenvedtek a nyakukba szakadt digitalizáció és a televíziós tanórák súlya alatt, de azt megtanulták, hogy bár senki nem szereti, még mindig jobb az iskolában, mint otthon. Hogy mi, felnőttek mit és mennyit tanultunk? Erre a júniusi választások egyértelműen megadták a választ.

Nem tudom, hogy a döntéshozók tanultak-e az elmúlt év tapasztalataiból. Annyit minden bizonnyal, hogy megváltozott a hangulat. Sőt, bár egyre inkább szorít a cipő, érezni lehet a páni félelmet, ha további szigorításokról esik szó.  Pedig az orvosok nem nagyon látnak más kiutat.

Szinte napra pontosan egy év elteltével az online oktatás visszaállítását nem lehetett tovább halogatni. Igaz, az alsósok egyelőre a tantermekben maradnak.

Lassan túlcsordul a pohár

Bizonyára a közelgő évforduló adta az apropót, hogy a múlt héten szokatlanul sok szó esett a távoktatás eddigi tapasztalatairól, várható jövőjéről, de legfőképp a következményeiről mind a hazai, mind az anyaországi sajtóban. A riportokban főképp szülők, de több tanár is megszólalt. Ha összegezni próbálnánk az elhangzottakat, nemigen tudnánk olyan biztató és/vagy legalább megnyugtató következtetést levonni, ami a helyzet fenntarthatóságát alátámasztaná.

Tanulságos volt olvasni/hallgatni a szülők részben aggódó, részben méltatlankodó vallomásait, akik nemcsak a család megszokott életrendjének felborulása, de a gyermeknek nyújtott szülői támogatás lényeges átminősülése miatt is rosszul érzik magukat. Mert akár van idejük, kedvük és felkészültségük, akár nincs, engedniük kell a gyermeki nyösztetésnek, így megpróbálnak besegíteni az olykor reménytelennek tűnő otthoni tanulásba, akkor is, ha tudják, hogy a jó szándék hátránnyal is járhat.

És még nem is szóltunk azokról a jogos aggodalmakról, amelyeket a tanulók értelmi, érzelmi, ismereti és közösségi kompetenciáiban megmutatkozó hiányok keltenek az iskolai környezet és a korosztályosok közösségének hiányából fakadóan.

Ezt még elméleti szinten sem tudja ellensúlyozni a volt tanügyminiszter elégedettsége, mert a távoktatás során jelentősen csökkent az iskolai erőszak. Igaz, arról nem nagyon készült felmérés, vajon milyen mértékben helyeződött át a kortársi erőszak a virtuális térbe, pedig tudjuk, hogy az erőszak e korszerű formája legalább olyan súlyos veszélyeket rejt, mint a személyes kapcsolatokban megnyilvánuló erőszakos magatartás.

Megszólaltak itt-ott a tanárok is. Volt, aki neve elhallgatását kérte, volt, aki visszafogottan beszélt, mert… És volt olyan is, aki egyszerűen nem bírta tovább, és 25-30 év szolgálat után egyszerűen „bedobta a törölközőt”. De az is elhangzott, hogy iskolája és embere válogatja, nagyban függ a tantárgytól és az osztálytól, de legfőképp a szakmai önbecsüléstől. A tanügyesek egy részének viszont kifejezetten kedvez ez a visszás állapot, ülnek otthon, néha szétküldik a soron lévő feladatokat egy-egy e-mailben vagy üzenetben, és ennyi. De talán ők vannak kevesebben.

És van, aki tehetetlenségében kifakad. Az egyik legerősebb középiskola közismert és tekintélyes tanára írta közösségi oldalán:

„ON LINE A NAPPALIBÓL, A NÉGY FAL KÖZÖTT. BESZÉLEK A NAGY SEMMIBE, AZ »ÉTERBE«… Látszólag minden rendben van az oktatással, legalábbis ez olvasható a médiában. Nos, egy nagy frászt, semmi sincs rendben, ködösítés az egész. Csúcs ez az érzés, megfizethetetlen egy élmény! HOME OFFICE hallatán kiütéseket kapok. Platform egyik, platform másik…. A hét, B hét!  Tele van a hócipőm, az nem kifejezés, hanem túlcsordult a pohár.”

BERETKA Ferenc