Április 3-a talán soha nem látott mértékben polarizálta a magyarországi és szerbiai társadalmat. Akárhova is ment azonban a kedves polgár szavazata – az urnába, kukába vagy egész egyszerűen sehova –, az élő nap újra felbukkant a horizonton, s jó, ha az életnek mégiscsak értelmét látjuk.

Ha a hírfogyasztó polgár csak Budapesten és Belgrádon – és netán Szabadkán – pihenteti meg fáradt szemeit, úgy nem igazán érzékelhet nagyobb változásokat a közélet hullámzásában. A rendkívül intenzív kampányidőszakokat és többszörös voksolásokat követően ismét a régóta ismerős arcokat láthatjuk viszont. Kettőről – a magyar miniszterelnökről és az szerb államfőről – elmondható, hogy már vagy 30 éve figyeljük őket, s úgy tűnik, ez még így is marad egy darabig.

Ugyanakkor más folyamatok is zajlanak szerte a kontinensen. A két említett politikus közvetett vagy közvetlen szövetségeseinek az utóbbi időben nem mennek jól a dolgai. A Robert Fico, Peter Pellegrini, Janez Janša, Nikola Gruevszki, Andrej Babiš, sőt voltaképpen még egy Donald Trump, de akár még egy Sebastian Kurz neveivel is jellemezhető tág hatalomgyakorlási háló gyengült meg azzal, hogy a nevezett személyek kiestek a végrehajtói hatalom gyakorlásából. A vezető pártokon és személyiségeken kívül olyan „másodhegedűsök” szénája sem áll valami jól, mint amilyen Matteo Salvini, Heinz-Christian Strache vagy akár Marine Le Pen. Mi több, Lengyelországban a Jarosław Kaczyński neve által fémjelzett politikai irányvonal épp az Ukrajna elleni orosz agresszió okán fordult szembe meglehetős keménységgel a magyar kormánnyal. Rendkívül tarka az emlegetett névsor, ám ha van egy közös nevezőjük, az az, hogy többé-kevésbé mindegyikük politikai stílusa rokonítható azzal, amit mifelénk Orbán Viktor vagy Aleksandar Vučić szeret művelni. Egyszerűsítettünk, ám az tény, hogy a szövetségkeresés szintjén sokkal könnyebb dolga lenne a magyar és a szerb politika uralóinak, ha az említett nevek közül minél többen birtokosai volnának országuk végrehajtó hatalmának. Nem könnyíti kettejük helyzetét az ukrajnai háború s a Moszkvával szemben kisebb döcögésekkel és kihagyásokkal összezáró nyugati szövetségi rendszer sem.

Persze azzal mindenképp le kell számolnunk, hogy a nyugat-európai és a tengerentúli világ „jó” a fogalom szótári értelmében. Ezt lehetetlenné teszi már az is, ha csak a legkisebb dioptriájú, a globális kapitalizmussal szemben kritikus szemüvegünket tesszük fel. Ám az emberiséget nyomasztó súlyos problémákból hamarabb mutat kiutat a nyugati szféra kevésbé autoriter s a liberális demokrácia játékszabályai felé jobban húzó irányzata, mint az, amelyiknek előbb emlegettük az eminens képviselőit.

Kis országainkat közelebbről vizsgálva a választások eredménye, a többség akarata világos – Magyarországon még jobban, mint Szerbiában, ám ezek most igazán csak árnyalatnyi különbségek. Fogas kérdés az eredmények legitimitásának kérdése. Az egyszerű többség felől vizslatva nem kell sokat agyalnunk, ám ha végigvesszük azokat a módszereket, amellyel az orbáni és a vučići hatalom kiszervezte magának az állam s részben a magánszféra erőforrásait, úgy ébredhet némi kétség keblünkben és fejünkben egyaránt. Ez még akkor is így lehet, ha a nevezett közszereplők iránt szimpátiával élünk, ám kritikai érzékünket nem hagytuk el a nagy út során. A legitimitás és a „foglyul ejtett” állam közti ellentmondás csak látszólagos – és csak addig zavaró, ameddig nem fogadjuk el, hogy e társadalmak többsége így vagy úgy, de „megengedi” e rezsimek működését. Vajon következhetett-e volna más politikai rendszer és nagyjából domináns választói attitűd Magyarország és Szerbia elmúlt 30, 75 vagy 100 éve után? Talán igen, ám ha még nem is a mostani állapotot gondolnánk a legvalószínűbbnek, meglepőnek és kivételesnek aligha minősíthetjük.

A magyar és a szerb rezsimekkel egyet nem értő állampolgárok elkeseredése kézzelfogható volt április 3-ának estéjén, sőt azóta is az. Érthető, hogy miért érzik így magukat. Nyugtázható, ha valaki ezt követően szánja el magát arra, hogy Bácskát Voralbergre, Kiskunságot Bajorországra vagy mondjuk Zlatibort valamelyik svájci kantonra cserélje fel. Az egyéni élet egyszeri és megismételhetetlen, s ki vitatná, hogy nyugatabbra – nem feltétlenül, de talán valószínűbb módon – gyorsabban és hasznosabban kamatoztatható, mint emitt, ahol világra jött… Aki megy, kis szerencsével jól és jó okból teszi, ám kár lenne azt gondolni, hogy maradni: fölösleges önsorsrontás. Ugyan ki hihette azt bő harminc éve naivitás nélkül, hogy Magyarország, Szerbia, de a térség bármelyik állama is egy csapásra megannyi kis Svájccá változik? A nyugat-balkáni vérontások máig nem feldolgozott hatásai külön csavartak egyet ezen a problémán, ám a lényegen mit sem változtattak: nevezetesen, hogy a változáshoz időre van szükség. Amennyire drága az egyén élete, annyira olcsó is, hacsak egyenesen nem ingyen vesztegetik, mint ahogyan az a tragikus időszakokban lenni szokott. A társadalomtörténet nagy folyamatait nem igazán érdekli az egyén annak mindennapi mivoltában, legyen akár vezető politikus vagy segédmunkás egy eldugott és jelentéktelen faluban. És egyébként is, mindannyian egy rakás történeti és társadalmi ellentmondás összességei vagyunk.

Április 3-án tehát semmi olyasmi nem történt, ami idegen volna a belső magyarországi vagy a szerbiai világtól. S még egy szlovák, cseh vagy szlovén közélet sem tart feltétlenül sokkal előbbre, csupán több dinamika van a mozgásukban. Bele lehet mindebbe fáradni, jogosan el lehet vándorolni, ám a feladat még ugyanaz marad, akár ínyünkre van április 3-a, akár nincs: olyasmit tenni, ami később, „majd egyszer”, generációk múlva jobb, igazságosabb, egyenlőbb, empatikusabb társadalmat eredményez.

 VATAŠČIN Péter