Ott ülni azoknál az asztaloknál, ahol a döntések születnek… Meglehetősen tetszetős ez a szikár pragmatizmussal átitatott érv, mi több, védhető is. A Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikum egyik fő dilemmájáról van szó e téren, de a térségben számos más etnikai kisebbség is nap mint nap is ezzel szembesül. Hogy mennyire erős és veszélyes ez a kényszer, azt szemléltessük egy képzelt lázadással: a VMSZ fogja magát, és fügét mutat mind a Szerb Haladó Pártnak, mind a Fidesznek. Nem most, hanem nagyjából 8 évvel ezelőtt.

Mindazonáltal nemcsak a lázadás tényét kell elképzelnünk, hanem azt is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség „csúcsa“ (elnökség, erős emberek) és „csúcspontja“ (az elnök) máshogy fest, mint 2012-ben. Előbbiben talán több független, autonóm és szinte külső elem ül. Utóbbi pedig, ha Pásztor Istvánról van is szó, a 2007-es önmagára hasonlít, nem pedig a 2020-asra.

2012-ben tehát azzal szembesül ez a társaság, hogy egy ív szökött a magasba a szerb politikai egén: a haladóké. Ekkor már lehetett tudni, hogy ez sokáig így lesz, s e téren Magyarország talán még egyértelműbb eset – a Fidesz is megvillantotta már ekkorra, hogy mire is lehet tőlük számítani hosszabb távon. A VMSZ viszont olyannyira bázisdemokrata szervezet, s annyira hitet tesz az autonóm működés mellett, hogy nem holmi „illiberális“ (a kifejezés ugyan későbbi, de talán némi anakronizmus is megengedett) erőkkel ők ugyan nem szövetkeznek hanyatt vágva magukat – hanem állva maradnak, s a rendszerek „szemeibe“ néznek. A Fidesz és az SZHP ugyanis pont úgy törekednek, mint ahogy az tőlük megszokott: szatelitszervezeteket keresnek mindenféle ügyekhez (szavazatszerzés, kész káderállomány erőforrásainak becsatolása, bizonyos pénzáramlások biztosítása, pacifikálás stb.). Ezzel párhuzamosan a vajdasági magyar rónán igazából csak egy szervezet van jelen, a többivel (VMDK-tól a Magyar Remény Mozgalomig) láthatóan nem érdemes egyelőre törődni, mivel az emlegetett ügyek kezeléséhez kétséges, hogy valaha is tudnak-e majd elegendő erőforrást biztosítani. A VMSZ tehát ebben az esetben is megkerülhetetlen, de merőben máshogy, mint ma, mert itt tényleg integratív szervezet, nemkülönben a tőle teljes függetlenségben működő Magyar Nemzeti Tanács. Sőt, más intézmények is hasonlóan festenek: a Magyar Szó nem esett át a 2011-es fiaskón, s időközben méginkább vajdasági magyar közéleti fórummá vált, pl. Mák Ferenctől Szerbhorváth Györgyig mindenki leírhatja benne a véleményét, s még ha rendszeresen sor is kerül karcos vitákra, ily módon mégiscsak előrébb lökik a dolgok szekerét. Hasonló állapotok uralkodnak másfele is a vajdasági magyar intézményrendszer bugyraiban, s ha kilengésekre kerülne sor (valaki mondjuk túlzottan a „sajátjaként“ éli meg az általa vezetett szervezetet), akkor a közvélemény reflektorfényének következtében gyorsan mérséklődik mindez. Ezt látja az SZHP és a Fidesz is, de nincs mit tenni, valamiféle modus vivendit ki kell alakítani ilyenkor is a VMSZ-szel. Pásztor István és a párt előtt ebben az esetben két út áll: igent vagy nemet mond. Az utóbbi válasz kizárólagossága nem feltétlenül tesz jót a vajdasági magyarságnak, ugyanis a „két torony“, Budapest és Belgrád közötti gyér saját erőforrásokkal bíró senkiföldjén (bár tegyük hozzá halkan: a helyzet most is ilyen) ragadnak, annak minden veszélyével együtt. A VMSZ hát igent mond, de ezt kemény feltételrendszer mellett teszi, aminek a lényege, hogy nem fog csak úgy akármibe belemenni. Az együttműködés és kompromisszumok addig tartanak, amíg jó érzéssel és demokrata módon lehet hozzáállni a dolgokhoz. Így például ugyan a VMSZ hosszas vívódás után belekerül a Laban-féle vezetésbe Szabadkán, de a türelmük nem tart sokáig, a „betoncsizmás“ ügy után azonnal asztalt borítanak – emellett mindehol tiltakoznak a sekélyes szerb nacionalizmus által állíttatott emlékművek ellen. Növelik az Orbán-kormány által Vajdaságba csorgatott pénzmennyiséget is, de azt már elutasítják, hogy agresszív szavazszerzésre használják, vagy hogy propagandát kerekítsenek a gazdaságfejlesztési programból, s az erre felfűzött tömegrendezvényeken olcsó kampánytrükkökkel hipnotizálják a jelenlevőket, mit több, itt és máshol „adatbázisokat“ építsenek, felhasználva az emberek személyes adatait. Nem áraznak fel duplájára pártszékházakat. Nem félnek kritizálni a két kormány „illiberális“ lépéseit sem. És így tovább. Ezzel párhuzamosan igyekeznek stimulálni a kettős állampolgárság segítségével így is kivándorló vajdasági magyarság szellemi erőit, s ha valaki eleget tesz bizonyos szakmai mércéknek, s dolgozni akar itt, annak megtalálják a nem korrumpálódott módjait – s nem olcsó káderként. Fárasztó, idegesítő partner ez a párt a Fidesznek és a haladóknak, de mivel társadalmilag integratív, demokratikus, s ezáltal összezáró társaság, megkerülhetetlen. Persze a kapcsolatrendszerük a sorozatos konfliktusok miatt inkább leépül, de annyira azért szükségük van egymásra, hogy alapjáraton mégiscsak működtessék mindezt. A hatalmi centrumoknak érdekes módon nem járható út egy rivális szervezet felépítése, amivel egyébként meg is próbálkoznak (akár kipróbált VMSZ-tagokat is megnyerve maguknak), mivel azoknál a pénzt egyenesen a semmibe megy el.

Vessünk azonban ezen a ponton egy pillantást a konkrét jelenre, amit jól ismerhetünk, s egy ebből következő lehetőségre. A VMSZ itt meglehetősen alacsony szinten éli meg a rendkívül olcsó pragmatizmusát. Mindazonáltal a pártpolitikával masszívan átitatott közvélemény, habár piramisszerűen centralizált, mégiscsak sérülékeny. Sok ellensége és ellenakarója van Pásztornak, s ugyan a hatalmát stabilizálván jól hozza a Belgrád és Budapest által elvárt viselkedést, van némi rés a pajzson. Mi lenne ugyanis akkor, ha a személye fölöslegessé válna valamilyen ok miatt? Klasszikus politikai kegyvesztésre kerülne sor, de mivel sokak szorultak a pártvonalra, volna miből meríteni úgy a VMSZ átalakításához, mint egy új párt grundolásához. Pásztornak tehát minden időben a lehető legerősebben kell biztosítani hatalmának föltételeit, nehogy gyors ütemben leírhatóvá váljon. Ezzel a párt olcsó kompromisszumokra, kétes értékű mesterkedésekre, a nyers politikai erő használatára kényszerül. Túszhelyzetbe manőverezte magát, s ezáltal a befolyása alá eső vajdasági magyar életet is.

VATAŠČIN Péter