Szívem szerint A makkhetesi erdő titkai (2.) címen írnám a most következőket, mivel múlt heti számunkban kiváló összefoglaló és elemző kommentárt közöltünk a szabadkai migránshelyzetről. A témát alaposan körüljáró, a mellékzöngéket sem elhallgató cikk a 2022. július 2-ai, feltehetően embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolás hátterére is rávilágított. Az eseménnyel és következményeivel naponta szembesülő, jó fél évszázada Szabadkán, a Makkhetesen élő lakosként azonban magam is szót kérek.
„Jámbor nép ez…”
A város északi részén az egykori szőlőskertek és gyümölcsösök helyén a múlt század hatvanas évei óta folyamatos a betelepülés, az építkezés. Előbb zömmel bánáti magyarok vásároltak itt viszonylag olcsón telkeket, amelyeken előbb szoba-konyhás kis házak épültek, hogy később komfortos, majd részben összkomfortos családi otthonokká bővítsék azokat a szorgalmas gyári munkások. Jobbára rokonok, barátok, munkatársak összefogásával, ritkábban házépítési munkahelyi kölcsön segítségével. Engedélyezés, városrendezési terv híján többnyire kacskaringós utcák, zegzugos közök alakultak így ki a homokos területen. Városi vízzel, illetve vízvezetékkel ma is csak kevesek büszkélkedhetnek, a szennyvízcsatornáról pedig csak álmodozni tudnak a makkhetesiek. A városlakók egy része hétvégi házakat épített, majd téliesítette azokat, hogy egész évben az (akkor még) csendes, tiszta levegőjű külterületen élhessen. Jöttek aztán a kilencvenes évek, a széteső közös országból érkező menekültek, és szinte máról holnapra több ezer „újmakkhetesivel” bővült az itt élők száma. Ma már két szavazóhelyen kell voksolni a választások alkalmával, és a helyi közösség vezetője sem helyben született. A lakosság összetétele minden szempontból hatalmasat változott.
Az újonnan ide költözött lakosok többsége beilleszkedett, a mentalitásbeli és egyéb különbségek nem okoznak feszültséget, nincsenek konfliktusok. Az „őslakosok” továbbra is takarítják házaik előtt télen a havat, míg az újabban ide költözöttek egy része ezt az égiekre bízza. „Isten adta, majd el is takarítja” – mondják a régi családi házaikat folyton csinosítgató szomszédoknak, akiket jámbor, jóravaló, csendes embereknek tartanak.
Tele velük a város
Az utóbbi években, a migránsválság 2014/2015-ös megjelenése óta sem sok minden változott Szabadka legfejletlenebb részében. Egyre-másra nyílnak a fatelepek, ilyen-olyan boltok és kereskedések, de a közművek építése továbbra is elmarad. Új, váratlan „színt” a menekültek megjelenése hozott, kisebb nyugtalanságot váltva ki az itt élők körében. Nem bántottak ugyan senkit, és kezdetben családostól vonultak az országhatár felé, és a városközpontban is naponta lehetett találkozni velük. A vasúti pályaudvaron üresen álló egykori műhelyekben, elhagyott raktárakban húzódtak meg, és gyakran csoportosan mosakodtak az utcai vízcsapoknál. Két-három éve kezdődött a „menetelésük”, illetve az országhatár melletti erdők felé irányuló vonulásuk. A városi autóbuszok és a taxisok is szállították őket, de illegális fuvarozók is akadtak. A határom felállított kerítés miatt érthetetlen volt a makkhetesiek számára, hogy mit kereshetnek az erdőkben az újabban már jobbára csak életerős fiatalemberekből álló csoportok. Számtalanszor jelezték mozgásukat a rendőrségnek, de csak elvétve jelentek meg a helyi közösség központjában. Egy-két járőr nem riasztotta el az erdő felé vonulókat, hamarosan pedig rájöttek, hogy a zegzugos mellékutcákon át is ugyanoda juthatnak. Az ilyenkor felbukkanó „jól értesültek” már tavalyelőtt tudni vélték, hogy embercsempész bandák jó pénzért átsegítik őket a drótkerítésen vagy az alatta ásott alagutakon. Azt is mondták, hogy tudják, mennyi pénzért, az éjszaka melyik órájában nyitják meg a kerítésen a kapukat, hogy a menekülők átjussanak.
A tehetetlenkedők
Kisebb károkat ugyan okoztak a makkhetesiek udvaraiban és gyümölcsöseiben a városrészben kószáló menekültek, de inkább a gyermekes szülők és az egyedül élő idős, beteg emberek ijedtek meg fokozott jelenlétük láttán. Az állami szervek, a fegyveres testületek időnkénti jelenléte, az illetékesek ritka megszólalása igyekezett megnyugtatni őket. A belügyminisztérium szinte havi rendszerességgel, látványos akció keretében, autóbuszokra rakatta, és – állítólag – Bujanovácra, az ottani befogadó központba szállította a menekültek tömegeit. Ilyenkor a tévéadók rögzítették az eseményeket, közvetítették a politikusok, miniszterek és más tisztségviselők megnyugtatónak szánt nyilatkozatait. Láthattuk és hallhattuk Vulin minisztert, de Pásztor Istvánt is, aki ősei falvában, Majdán temetőjében szemlélte meg az „ismeretlen tettesek” által elkövetett vandál rongálást. Elmondta, hogy értesíti a belügyminisztert a szörnyűségekről. Akinek egyébként mindenről tudomással kell (vagy kellene) lennie, mivel beosztottai feltehetően tájékoztatják az ilyen történésekről. A látványosabb és főleg hatékonyabb akció azonban ezúttal elmaradt, és bekövetkezett a szabadkai fegyveres leszámolás a (vélhetően) embercsempész bandák között, amelyek huzamos, hosszú hónapok, szinte évek óta tartó jelenlétéről és tevékenységéről egy komoly ország rendőrségének tudomással kell bírnia. A tehetetlen tétlenség, a mutatványosságban, látványos helyszíni nyilatkozatokban kimerülő áltevékenység mögött alighanem megint csak egyéni vagy csoportérdekeket kell keresnünk. Egyre alaposabb a gyanú, hogy a migránsok jelenléte és mozgása komoly pénzekről (is) szól, nem csupán az embercsempész bandák és azok vezetői esetében. Az ugyanis köztudott, hogy ilyen helyzetekben mindig törvényszerűen megjelenik az embercsempészet, megjelennek a bandák és bandavezérek, a fegyverek. Ami tehát most történt, az egyértelműen és csupán – következmény.
Ha úgy tetszik, a jelenlegi országos és helyi hatalom által hirdetett aranykor keserű gyümölcse.
NÉMETH János
